HTML

2010.05.23. 22:57 L.Tomi

Anaheim, CA

A heten Anaheim-ban mulattam az idot, a Rapid 2010 kiallitasra utaztam Kaliforniaba. Par kepet feltoltottem ide:
http://picasaweb.google.com/tomi666/AnaheimLA#
 

Szólj hozzá!

2010.04.16. 23:55 L.Tomi

Mar megint esik

Na, nem mondhatom hogy itt nem tortenik semmi:

https://www.youtube.com/watch?v=17BpYluet0k

Szólj hozzá!

2010.04.16. 01:54 L.Tomi

218 lbs

Mazsa alatt nem megyek haza, ezt most eldontottem. Nem sok kell mar hozza, csak 3 csokiturmix meg par fekvotamasz :)

Szólj hozzá!

2010.03.31. 07:07 L.Tomi

Mostanában

No, mivel újabban minden bejegyzésemet kezdhetném úgy, hogy 'bocs h nem irtam eddig', ezért a továbbiakban ezt a részt képzeljétek oda szépen...
Nemrég elhatároztam, hogy szerzek pár új barátot, ezért kieszeltem, hogy bulit csinálok a szomszédoknak, lévén nem valami jó itt a lakóközösség (értsd: nincs). Közöltem is Nathannel a jó (neki inkább rossz) hirt, aztán pedig becsusztattam 1-1 meghivót minden ajtó alá. Na, hát a kb. 30 lakóból összesen 3-an jöttek át, azok akiket eddig is ismertünk. Ennek ellenére jó kis este volt, átjött még Juli meg Dani is, akikkel a Superbowl estéjén találkoztam először, meg Alex, a német kölök. Igy osztottuk az észt éjfélig, a dijnyertes rakott krumplimat majszolgatva, amibe máig nem tudom miket sütöttem bele. Eredetileg cukkinit akartam beletenni, de ez valami más volt... Mindegy, jól sült el a dolog, úgyhogy várjuk a következő bulit, remélem legközelebb más is rendez ilyen balhét.
Nathan komámat dobta a csaja. Múlt vasárnap meg lett neki mondva, hogy én erre, te meg arra. Nagyon nem viselte meg a srácot a dolog látszólag, bár nem sokat tudtam belőle kiszedni, mert ha a videójátékot nyomja, akkor nem tud beszélni közben. És mivel állandóan a videojátékot nyomatja, ezért egészen nehéz vele beszélni bármikor is. Lehet a csajnak is hasonló baja volt vele :)

Az utóbbi időben ezzel a verdával jártam, bár most visszavittem a kölcsönzőbe és majd Zipcarral nyomatom ha sikerül végre a papirokat elintézni hozzá. Amúgy meg alig vártam már hogy visszavigyem az autót, mert valami iszonyatos rémálom itt a parkolás. Állandóan fizetni kell, nem hagyhatod sehol éjszakára az autót, mindenhol időkorlátos a parkirozás, ha reggel kicsit lusta vagyok, akkor tuti hogy ott vár a büntetés amiért túlléptem az 1 órás korlátot. A parkolóőr állandóan ott van ahol nem kéne, ahány büntetési tétel létezik, mindegyikből kaptam az elmúlt 1 hónapban, vagy túl közel álltam a tűzcsaphoz, vagy rossz irányba állt az autóm (!), vagy túl sokáig voltam egyhelyben, mindig volt valami. Viszont itt a tavasz, úgyhogy újra bringával járok, na de milyennel!

Ő a legújabb szerzeményem, a legfaszább bicikli a világon! Persze őt is olcsó pénzért boltoltam a craigslistről. Ezen aztán nincsen pihenés, ugyanis örökhajtós. Lejtőn lefelé még nehezebb vele menni, mint felfelé, mert ellen kell pedálozni, szóval jó kis edzés egy ilyennel közlekedni. Mivel mindenki nevet ad a bicajának, az enyémnek már csak azért sem lesz :)

Csütörtökön a szomszéd gyerekkel Tegan & Sara koncertre mentem, ami hatalmas csalódás volt. A lányok jól zenéltek ugyan, de a koncert a Riverside-ban volt, ami rendesen egy szinház, és mindenki ülve nézte a műsort. A vége felé azért felálltak az emberek, de aki netalán táncikálni mert, azt egyből leintette a biztonsági őr. El se hittem, hogy ilyen létezik, totál béna volt az egész. A két kutyaütő előzenekarról már nem is beszélek, le sem irom a nevüket, mert nem érdemlik meg :) Kidobott pénz volt ez az este, jobban jártam volna ha a youtube-on nézek Tegan & Sarát.
A melóban is történnek dolgok, de arról majd később... na meg öregebb lettem egy évvel megint, ami nem kissé száksz :S
 

Szólj hozzá!

2010.02.09. 02:13 L.Tomi

Heirs to Thievery

http://www.last.fm/event/1359570+Misery+Index+at+Reggie%27s+Rock+Club+on+28+February+2010

Bele is pattintottam a kosarba a jegyet...

Szólj hozzá!

2010.02.05. 17:47 L.Tomi

Kalandok a birosagon

 

Orommel jelenthetem, hogy a Tomi kontra Allam ugyben peren kivuli megegyezes szuletett, ugyanis leciganykodtam a buntetesemet 40 dollarrol 17-re, hala a Petrocellit megszegyenito ervelesi technikamnak :) Mint ismeretes, meg december 1.-jen akasztottak buntetocedulat a kolcson Imprezara, ketszer is. Nem nagyon tudtam, hogy hova kell menni a birosagon, ezert eloszor eltevedtem, benyitottam pl. egy "igazi" targyalasra, ahol eppen valami komolyabb szabalysertot izzasztottak, jo moka volt... Hatalmas, 11 szintes epuletrol van szo egyebkent, mar csak ezert is megerte elmenni...

Szólj hozzá!

2010.02.05. 06:51 L.Tomi

Minden szuper

Latom otthon minden oke...

http://velvet.hu/blogok/gumicukor/2010/02/04/klapka_fia_osszejott_terry_black_62_eves_nojevel/

 

Szólj hozzá!

2010.02.05. 06:45 L.Tomi

Vissza a jovobe

Sziasztok mokuskak! Na, visszaterek a blogolashoz, mert nagyon leszoktam rola mostanaban. Szoval 18.-a ota ujra itt nyomom az ipart a jo oreg Milwaukee-ban. Valahogy most nagyon kozelinek erzem a juliusi hazaterest, ugyhogy ezerrel tervezek-szervezek, epitgetem a szep jovot, na de ezekrol majd kesobb :) Szeretnem a legtobbet kihozni az ittletembol, a munkat tekintve is vannak elkepzeleseim, meg lehetosegeim amikkel elni szeretnek, amig kint vagyok.

Felkutattam par magyart is, bar egyelore a legjobb magyar baratom egy nemet srac :) A faterja magyar. Illetve ma talalkoztam Czirjak Miki bacsival, alias Michael Kilmer-rel, aki itt lakik az utcaban es 56-ban, 17 evesen jott el otthonrol a csaladjaval egyutt. Azota Milwaukee-ban el, gyakorlatilag ki sem mozdult innen az elmult 50 evben. A csaladtagok, meg a tobbi magyar szep lassan elparolgott a varosbol, o viszont itt maradt. Erdekes, hogy en tulajdonkeppen tobbet utaztam az elmult 5 honapban, mint o 50 ev alatt az USA-ban, pl. Chicagoban 30 eve jart utoljara... Nagyon baratsagos az oreg, de nagy kope lehetett o fiatalon. Egyebkent teljesen amerikai a ficko, magyarul mar alig beszel, de sok minden erdekli, tudja hogy honnan indult, ezert tiszteli a tobbi nemzetet, nem olyan csolatasu, mint amilyen sok amerikai, hanem nagyon is kepben van a vilaggal kapcsolatban es nagyon orult hogy megkerestem. El is vitt a kedvenc ettermebe, ahol 25 eve minden nap kajal. Majd csinalok mar valami vacsoracsatat itt nalunk, aztan meghivom ezeket a kope magyarokat, ha mar ok nem keresnek engem...

A lakotarsamnak, Nathan-nek, mult heten volt a 25. szulinapja. Kapott tolem egy ocsmany pulovert, meg egy kis tortat, ami persze meg mindig ott rohad a hutoben. Majd lehet hogy egy varatlan pillanatban az arcaba nyomom, az megicsak viccesebb, mintha megpeneszedik ott. Sikerult elrangatni az arcot a Whiskey bar-ba, ahol eloszor jartam, es meglepoen jo hely. Voltunk meg a legendas Safe House-ban is, ami egy titkosugynok-kocsma a belvarosban. A bejarat egy konyvespolc mogott van, a kijarat meg egy telefonfulkeben, ahol egy bizonyos szamot tarcsazva kinyilik egy titkos ajto, es azon lehet tavozni. Belul a fasza dekoracio meg hideghaborus kepek mellett van egy csomo titkos helyseg, meg mozgo falak, meg 'vallatas folyamatban' feliratok, eleg stilusos. Itt is eloszor jartam - mi minden kimaradt eddig... A heten mar Nathan szogalmazta a hetvegi kiruccanast, meg a vegen megnevelodik a gyerek...

Vasarnap meg megall az elet az USA-ban, ugyanis akkor lesz a Super Bowl, vagyis NFL kupadontoje. Amerikaifocirol van szo ugyebar, es vasarnap Miamiban jatsza a meccset az Indianapolis Colts es a New Orleans Saints, utobbi meg sosem nyert Super Bowl-t, elobbi meg eppen harom eve. Persze egy ideje mar mindenki a meccsrol beszel, evtizedek ota ez a legnezettebb adas a teveben es a legnagyobb sportesemeny az USA-ban. A statisztikak szerint Halaadas utan a Super Bowl napjan zabalnak a legtobbet a jenkik, hehe.

Hianyzik a csorompoles nagyon, ezert szerveztem egy bandat. Nekem kell mindent intezni gyakorlatilag, probatermet keresni, stb., de jo moka. Meg regebben talakoztam egy Tony nevu arccal egy koncerten, az o hazanak a padlasan (!) fogunk probalni. Futes nincs, minusz 10 fokban kell pengetni, dehat ez mar otthon is megszokott... Az elso proba meg csak most lesz, majd meglatjuk mire jutunk... a gitaros arccal, Nils-el, ugy tunik hogy egy hullamhosszon vagyunk...

Szólj hozzá!

2009.12.02. 22:35 L.Tomi

Kepek

Par kep az elmult 2 hetrol itt:

http://www.flickr.com/photos/40507715@N08/

 

Szólj hozzá!

2009.11.28. 19:29 L.Tomi

Colorado + Thanksgiving

Ezer éve nem írtam ide, bocs hogy nem jelentkeztem eddig. Rengeteg dolog történt a legutóbbi bejegyzés óta, most nem is írok mindenről... 2 hete újra nyakamba vettem a világot és átruccantam Colorado-ba HAESF Petihez, akit Floridából már jól ismertem. Minneapolis-i átszállással jutottam el végül a denveri reptérre, ami tényleg nem egy szokványos reptér, erre Bandi már felhívta a figyelmemet :) Ugyan a titkos földalatti bázisra nem találtam meg a lejáratot, a Boulder fele induló buszra sikeresen felszálltam és egy óra álmos pislogás után meg is érkeztem a célállomásra, ahol már várt rám Peti és a lakótársa, Karesz. A következő pár napot tehát velük töltöttem. Karesz 10 éve él itt kint az usában, elég kalandos a története, a nulláról indulva építette fel itt az életét, onnantól kezdve, hogy az első pár napban még szállása sem volt New York-ban, aztán később talált munkát, beiratkozott egy főiskolára, és most egy telekommunikációs cégnél dolgozik mérnökként. Kemény a srác, az biztos. Boulder egyébként (meg hát Denver is) kb. 1700 méter magasan fekszik, itt már eléggé hegyvidéki a klíma, hidegebb is van, mint Wisconsinban. Innen nyugatra kezdődnek igazából a hegyek, bár sajnos azokból nem sokat láttam a hétvége alatt. Boulder egyébként egyetemi város, rengeteg a diák, sokan sportolnak, viszonylag gazdag állam egész Colorado. Első este a helyi Old Chicago-ban múlattuk az időt, másnap viszont bementünk Denverbe megnézni a Denver Nuggets - LA Lakers kosármeccset a Pepsi Centerben. Maga a helyszín valami elképesztő, egy hatalmas 20 ezres aréna, iszonyatos fényekkel meg videófalakkal, teljesen lesokkolt a rengeteg ember látványa. Közel teltház volt természetesen. A játékos a hazai csapat nyerte viszonylag simán, igazából nagy izgalmak nem nagyon voltak a meccsen, később a tv-ben az összefoglalót nézve úgy tűnt, hogy volt pár meleg jelenet, de ezekből mi onnan a legfelső sorból nem sokat érzékeltünk. Egyébként a játék majdhogynem másodrendű a rengeteg show-elemhez képest egy ilyen NBA meccsen, szól a zene, villognak a fények, mindenféle játékokat játszanak a közönséggel, nyereményjátékok vannak, pom-pom lányok, videóbejátszások, ajándékokat szórnak a közönségbe a plafonról kis ejtőernyőkkel, meg hasonló őrületek. Közben persze a nézők örjöngenek, és a ami a lényeg: fogyasztanak. A meccs után Peti indiai spanjaival haverkodtunk egy keveset, aztán hazafelé vettük az irányt. Másnap egy kis városnézés meg bevásárlás után Thornton felé indultunk, egy Karesz haverjának -Tominak- a szülinapi bulijába. Itt találkoztam jópár magyarral, és tök jó buli kerekedett ki a végére. Aztán bementünk Denverbe egy klubban nyomultunk, de nem volt az igazi, viszonylag kevesen voltak. Közben esett vagy 20 centi hó is, zárás után visszacsúszkáltunk Tomiékhoz, aztán ott töltöttük az éjszakát. De még a vasárnapot is, és csak késő este indultunk haza Boulderbe, miután Tomi online kémialeckéjét is sikeresen megoldottuk :) Boulderben már nem sok időm volt, mert menni kellett a reptérre. A buszt le is késtem, de ezt még sikeresen beérte Peti a város határában. A nagyobb bajjal a reptéren szembesültem: előző napra foglaltam a járatot, hehe. Szerencsére segítőkészek voltak, feltettek az aznapi gépre, nem kértek plusz pénzt se. Egy kis izgalom volt még azért, mert tele volt a gép, így csak akkor szállhattam fel, ha valaki nem utazik. Szerencsére felfértem végül, így rövid szunyókálás és egy chicagoi átszállás után meg is érkeztem Milwaukee-ba, hétfő lévén mentem is dolgozni egyből a reptérről.
Az egyetemen most viszonylag haladnak a dolgok, hamarosan készül a szerszám és megy gyártásba az előző projekt, most szerdán pedig egy menomonee falls-i céghez megyek megbeszélésre, nekik fogok dolgozni a következő hetekben.
Csütörtökön Thanksgiving volt, ezért csak szerdáig kellett dolgozni a héten. Eredetileg úgy terveztük, hogy New York-ba utazunk Petivel, de aztán ebből végül az lett, hogy Peti jött át inkább Milwaukee-ba bandázni egy hétre. Csütörtökre Nathan családjához kaptunk meghívást egy családi ebédre Libertyville-be. Kitaláltuk, hogy ehhez kocsit bérelünk és így legalább mehetünk mindenfelé a környéken. Szerda délután kicsit leckét kaptunk belőle, hogy hogyan is működik ez az Amerika. Egy pár autókölcsönzőt meglátogattunk ugyanis a belvárosban, de kocsit sehol nem kaptunk. Nincsen ugyebár hitelkártyánk, ezért egyszerűen az autókölcsönző cégek nem állnak szóba velünk, hiába van ott az összeg a bankkártyánkon. Viszont a csóró, szakadt mexikói előttünk simán kapott autót, mert ő kapott hitelt. Így működik ez. Ne spórolj, mindent-mindent hitelre vegyél.
Reggel a reptéren próbálkoztunk, Nathan vitt ki minket, ahol szerencsésebbek voltunk, fel is vettünk egy Subaru Imprezát. Igen ám, de a lakáskulcsom Nathan kocsijában maradt, így csak tengtünk-lengtünk a városban, a házmestert pont most rúgták ki, így nála nem volt már pótkulcs, a megadott telefonszámon meg nem voltak hajlandóak segíteni, azt hajtogatták csak h töressük fel a zárat. Miután jól összevesztem a faszival a telefonba, nem nagyon tehettünk mást, elindultunk úgy ahogy voltunk Tonerékhez, koszosan, büdösen, tegnapi ruhában. Nathan reggel még külön felhívta a figyelmemet, hogy lehetőleg ne így jöjjek a kinyúlt kapucnis pulcsimban, aztán végül is mégiscsak úgy jelentem meg :) Jól bezabáltunk náluk, beszélgettünk, puzzle-öztünk, meg hasonlók, rendesek voltak h vendégülláttak. Innen Chicago-ba mentünk tovább Noémiékhez, ahol nem igazán volt buli, csak üldögélés meg zombi módjára tévébámulás. Ennek ellenére vagy hajnali négyig fent maradtunk, egy Martin nevű fickóval dumálgattunk addig. Reggel kaja után megnéztük a Northwestern University campusát, fényképezkedtünk egy sort, aztán indultunk haza Milwaukeeba. Péntek lévén pár szórakozóhelyet lecsekkoltunk, aztán 2-kor persze bezártak a helyek, így haza is jöttünk.

Szólj hozzá! · 1 trackback

2009.10.18. 04:10 L.Tomi

Déli túra

A HAESF-es arcok alapesetben nem nagyon találkoznak egymással, mert az USA különböző tájain kapnaknak sokszor állást, már néhány éve viszont lehetőségük van egy kicsit jobban megismerkedni egymással egy field trip keretében, ami egy pár napos, mindig valamilyen téma köré épülő kirándulás, mindig más helyszínen. Bandiék tavaly Vegasban voltak, de volt már ilyen túra San Franciscoban, New Yorkban, Santa Fében, stb. Idén New Orleans és a 2005-ös Katrina-hurrikán utáni újjáépülő városban megtelepedő innovatív, növekedő vállalkozások támogatásának intézményei voltak terítéken. A helyszín kb. egy hónapja realizálódott, én nagyon örültem neki, a Mississippi vidékét kb. a Tom Sawyer óta szerettem volna látni, louisianai mocsár pedig rengeteg mindent adott a világnak, elég ha jazz műfajára gondolunk (vagy éppen a sludge-ra - Down, Eyehategod, Soilent Green, Crowbar, csak hogy az ismertebbeket említsem). Mivel a túra keddtől péntekig volt tervezve, egy páran tervezésbe-szervezésbe kezdtünk, és megtoldottuk egy pár nappal a túrát. Így aztán megvettem szépen a repjegyemet a floridai Tampába, és vártam az október másodikát :) Az egyetemről péntek délben az utolsó percben indultam el, 35-40 perccel a gép indulása előtt értem oda. Ez itt látszólag nem probléma, simán bevették a csomagot, aztán mehettem a géphez. Most is AirTran-nel repültem, a plusz pénzt most is beszedték a csomagért persze. Az út nem volt valami izgalmas, aludni próbáltam, meg nézelődni egy kicsit, de felülről szürke és unalmas a Midwest. Ahogyan ereszkedett Florida felett a gép, úgy ült nekem is vigyor az arcomra. Tampa Bay, pálmafák, tengerpart, ebből rossz nem sühet ki... Na, a Milwaukeeban már bejáratott dzseki nagyon hamar rámrohadt a gépből kilépve a 35 fokban. A reptéren találkoztam az utitársaimmal, Petivel Coloradóból, aki szoftvermérnökként dolgozik az Ericssonnál, Noémival, aki betont kavar Chicagoban és Hofival, ő meg ingatlanokkal foglalkozik New York-ban. Szerencsére mindenki fasza arc, sokat mókáztunk, jól összemelegedtünk ezalatt a pár nap alatt. Itt a tampai reptéren béreltünk autót a Dollar-ban, egy vagány fehér Dodge Chargert, nem kicsit volt laza ezzel nyomatni egy hosszú hétvégét. Tampában a Hyatt hotelben aludtunk, mondanom sem kell, hogy elképesztően fasza volt, egyben hamar rá is jöttünk, hogy elbaltáztuk a szállásfoglalást, mert ahol előre foglaltunk szobát, ott mindenhol kettőt fizettünk, holott a legnagyobb buli együtt lenni a hotelban is. Ez volt talán a legdrágább éjszaka az úton, fejenként 60 dollár körül volt egy éjszaka, ami nem sokkal több, mint egy Gara Hotel ;) A hotelben persze, és gyakorlatilag mindenhol Floridában de még New Orleansban is ezerrel ment mindig a légkondi, enélkül itt nem lehetne létezni. Hiába van október, délen szinte elviselhetelen az idő a meleg és a magas páratartalom miatt... Tehát kerestünk hamar egy liquor store-t, ami egy segítőkész csövinek köszönhetően hamar meglett, majd a 7th street/Ybor district felé vettük az irányt, ez a város szórakozónegyede. Egy kis sörözgélés meg a Coyote Ugly után nyugovóra is tértünk hamar. Reggel egy rövid gyúrás meg medence/jacuzzi után útba ejtettünk pár cigar store-t, sokszor helyben készítik a szivarokat, Tampa szivarnagyhatalom itt Floridában, aminek a kultúráját kubai bevándolrók honosították meg annakidején. Innen nyugatra, Clearwater felé vettük az irányt, és a napot a strandon, a Mexikói-öböl partján töltöttük. A fejünk fölött sokszor ijesztően közel pelikánok húztak el, és persze ezer fok volt. A naplementét még megnéztük itt a parton, aztán indultunk kelet felé, Miami irányába. Hogy azért annyira ne örüljünk, a szélvédőn várt egy mikuláscsomag visszafelé, bár ez itt most senkit nem zavart. 4 óra utazás után értünk Fort Lauderdale-be, nagyjából éjfélkor. Erre a napra nem volt előre szállásunk, így kis kóválygás után végül kivettünk egy szobát az első helyen, amit nyitva találtunk. Ez fejenként 20 dolcsi se volt, ennyiért Dánfokon sem alszotok, pedig itt az Atlanti-óceánra nézett az ablakunk! Másnap persze fürdés az óceánban, aztán délután irány Miami! Hát enyhén szólva leesett az állunk a városhoz közeledve, hatalmas szállodák végeláthatatlan sora fogadott az úton, pálmafák amerre csak néz az ember, és iszonyat durván gazdag környékek. Miami Beach-en megkerestük a Havana Libre Hotelt, aztán egy kis óceánpart után nyakunkba vettük a várost. Állítólag a Miami éjszakai életnek sajátos szabályai vannak nem engednek csak úgy be a klubokba, csak ha ismersz valakit az adott helyről, vagy ha csaj vagy :) Mi egy Clevelander nevű szabadtéri helyen voltunk a legtöbbet. A legviccesebb az volt, mikor egy csomóan egyszerre ugrottak seggest a középen lévő amúgy lezárt medencébe. Persze ilyenkor azonnal kivezették a mókás kedvű vendégeket, de ez egy igen stílusos módja volt a távozásnak. A végén taxival mentünk vissza a hotelbe, alig élt már mindenki a buli után. Másnap egy rövidke városnézés és kajavételezés (épp egy jó kis balhé kezdődött a boltban mikor mi leléptünk), illetve a Miami egyetem meglátogatása után Florida legnyugatibb, egyben az USA legdélebbi pontja, Key West felé vettük az irányt. Az út a gyönyörű Florida Keys-en vezetett keresztül, amiket hosszú-hosszú hidak kötnek össze egymással. Itt található egyébként az USA egyetlen korallzátonya is. Sötétedésre értünk Key Westre, ahol sietve le kellett adnunk a kocsit. Ezután a közeli Holiday Inn-be taxiztunk, amiért iszonyatos árat, 32 dollárt kért a faszi (kb. 2km!). A hotelban panaszkodtunk is a recepciósnak, aki felajánlotta, hogy utánanéz a dolognak, az ő faterja is taxizik és ő is sokallotta. Letettük a cuccokat a szobában, és átnéztünk a közeli steakhouse-ba. Lefelé menet várt a taxis csávó, állítólag eltévesztette az árat, na persze. Visszaadott valamennyi pénzt, nyilván nem akart bajba kerülni. Kaja után úgy döntöttünk, hogy a városból már nem sokat látnánk sötétben, úgyhogy a hotelben döglöttünk egész éjszaka. Belül egy nagy medencét vízesés táplált, körülötte rengeteg növény és pálmafa, az egész úgy nézett ki, mint egy igazi dzsungel. Valami elképesztő hely volt a szállodának ez a belső udvara, nem is tudom, hogy voltam-e életemben ilyen jó helyen... Próbáltuk kiélvezni a helyzetet, amíg lehetett. Hajnali 2 fele dőlt be mindenki az ágyba, 4-kor pedig már kelni kellett, mert indultunk New Orleansba. A járat nem közvetlen volt, hanem előbb visszarepültünk Miamiba, ez érdekes volt, mert propelleres géppel mentünk - nagyon passzolt Key Westhez. Miamiban 3 órát kellett várnunk a csatlakozásra, ezerrel nyomatták a légkondit a reptéren, iszonyat hideg volt a terminálban, szóval eléggé szenvedős volt ez a pár óra. Kora délután értünk New Orleans-ba, egyből a belváros, a French Quarter/Financial District felé vettük az irányt a busszal, ahol is a Westin hotelben töltöttük a következő 4 éjszakát. Mit ne mondjak, ez talán a város legjobb hotele, Amicis eléggé kitett magáért... Itt találkoztunk a másik 3 diákkal is, akik Floridába nem tartottak velünk, meg hát persze Amicissel is. Kedden különösebb programunk nem volt, egy bemutatkozó vacsora után még egy közeli bárba betértünk, aztán annyi. Szerda reggel volt az első találkozónk a GNO Inc.-el, megtudtuk, hogy minden szuper, szépen fejlődik a város, stb. Ennél egy kicsit pesszimistább képet festett New Orleansról a délutáni Katrina-túra sofőre, ahol is körbejártuk az egész várost a Pontchartrain-tótól a Mississippi-ig. A Hurrikán következtében a város csatornáinak falai millió helyen átszakadtak és elárasztották az amúgy is nagyon alacsonyan fekvő New Orleans 80%-át, gyakorlatilag elpusztítva az egész kócerájt. A vihar után a lakosság száma az eredeti félmilliós népesség 10%-ára esett vissza, aztán ez fokozatosan nőtt az elmúlt években, de még mindig jóval kevesebben a lakos, mint a Katrina előtt. Általában minden negyedi-ötödik ház még ma is lakatlan, a lakók soha nem költöztek vissza, máshol próbáltak szerencsét, ami érthető is, mert a hurrikán után még hónapokig nem voltak járható utak, boltok, egészségügy, közbiztonság... néhol egész utcák vannak elhagyatva, rengeteg kórházat, hipermarketet, gyárépületet, hotelt láttam fűvel benőve, sorsára hagyva. A város környéki vizekben sok autó, motorcsónak van fejreállva, magára hagyva, még a mentés idejéből, eléggé apokaliptikus látványt nyújtva. Rengeteg házon még ott vannak a jelek, amiket a mentőcsapatok festettek fel. Olyat is láttunk, amire a bent talált halottak számát írták, elég kemény volt. A túra végére az eső is eleredt, este a Snug Harbor klubban néztünk meg egy dob-bőgő-vibrafon felálású jazztrió koncertjét, aztán a hírhedt Bourbon Streetet látogattuk meg, meg hát aztán nagyjából minden este így tettünk. A Bourbon Street itt az éjszakai élet központja, rengeteg bár és kajálda várja itt a szórakozni vágyókat. hétköznap este is rengetegen vannak, de péntek-szombaton meg aztán mozdulni sem lehet, kicsit nyomasztó is a dolog, főleg, hogy kb. este 10 után a hatalmas tömeghez masszív hányásszag is társul a szűk utcácskán. Meg is találtuk a kedvenc helyeinket a Cat's Meow és a Razzoo személyében, de persze mindegyiket lecsekkoltuk. Helyi specialitás a Handgranade koktél, ami igazából a pohár miatt érdekes, találjátok ki h milyen alakú... Hajnal felé persze már térdig jár az ember a kézigránátokban. Helyi érdekesség még, hogy az este még a fiúk nyakában lévő műanyag ékszerek később átkerülnek a lányokéba mindenkinek roppant kedvező üzletelést követően... ;) Szinte kizárólag élőzene van minden helyen, New Orleanstól nem is vár mást az ember... Csütörtökön mocsártúrára mentünk a várostól délre, ami nekem nagyon nagy élmény volt. Nagyon durva helyeket láttam, házakat a mocsárban, amiket csak hajóval lehet megközelíteni, furcsa madarakat, és persze aligátorokat, akik nem igazán jöttek már lázba pár túrista látványától, ellenben a nekik dobott mályvacukrot jóízűen falták. A mocsárturizmus a hurrikánnal együtt kihalt a vidéken, jelenleg ez az egy faszi foglalkozik vele, akivel mi is mentünk... Pénteken az Idea Factory-t, egy kb. inkubátorházat látogattunk meg, aztán este hajókázni indultunk a Natchez gőzhajón a háborgó Mississippin. Utána az esti buliban búcsút vettünk Amicistól, aki nagyon nagy arc amúgy, és mintha ezer éve haverok lennénk. Nem vágta amúgy, hogy Bandival tesók vagyunk egészen a múltkori pesti HAESF szülinapi hepajig. Pénteken még a Westinben maradtunk, utána átköltöztünk a közeli Holiday Inn-be a Royal Streetre, kb. 50 méterre a Bourbon Streettől. Ennek megfelelően kicsit lepukibb volt a hely, viszont szinte semmibe nem került. Szombaton az Aquariumba mentünk, ahol a sok fura hal mellett még furább szerzetekbe botlottunk: magyarokba, hehe. Másnap a PoBoy's-ban is leszólított egy faszi, aki '56 óta lakik Texasban. Mindenhol ott vannak ezek... :) Vasárnap egy szolíd buleszolást követően feloszlott a társaság, a legtöbben hajnali 6-kor repültek haza, én még egy kicsit dögölhettem, mert csak fél 12-kor indult a gépem. Chicagoban aztán szembesültem az ősszel, előkerült a dzseki meg a kukássapka elég hamar. Még szépen hazavitettem magam Milwaukee-ba, aztán este el is szunyókáltam a kanapén, reggel 6-kor pedig Vito keltett a csengővel, úgy ahogy voltam, a hétfői ruhámban indultam Madisonba a SolidWorks 2010 bemutató turnéjának legközelebbi állomására. Igazából nem volt különösebben érdekes, viszont hazafelé városnéztünk Madisonban, felmentünk a Kapitóleum tetejére, nagyon szép hely. Nagyjából ezzel ért véget a kirándulás, rengeteg mindent láttam ez alatt a 10 nap alatt, egy jó darabig biztos emlegetni fogjuk a déli élményeket...

Képek itt: http://www.flickr.com/photos/40507715@N08/

1 komment

2009.09.28. 09:36 L.Tomi

Vasarnap

Zajbol is letezik szar, ez volt a Milwaukee Noise Fest tanulsaga. http://www.myspace.com/milwaukeenoisefestival.

Penteken tartottam egy kis eloadast Magyarorszagrol, egesz jol sikerult es sokan is jottek, kb. 30-40 ember volt ra kivancsi, ami oszinten szolva felulmulta a varakozasaimat. Persze ezt is elozo ejszaka raktam ossze, igy amig Ani pogacsat sutott meg madartejet csinalt, addig en kepeket gugliztam a pptmhez. Mondanom sem kell, hogy alvas nem volt, ezek utan delutan vidam volt kozel 40 kilometert tekerni a repteri fedexhez meg vissza, szakado esoben, indiai viragarustol tarhalt reklamszatyorral a fejunkon, biciklikormannyal a nyakban.Ani tegnap hazament, ujra egyedul vagyok. Ugyhogy jobb ha irtok par sort, mielott depresszios leszek. Penteken Floridaba repulok, unom a rossz idot :)

 

 

2 komment

2009.09.20. 09:27 L.Tomi

Trip keleten

Az elmúlt 2 hétben nem sok minden történt itt Milwaukee-ban, volt egy hosszú hétvége a Labour Day miatt, de nagyjából csak itt a közelben tekeregtünk, bicikliztünk. Végre jártam a Milwaukee Art Museumban, aminek már az épülete is érdekes, a város egyik jelképe mondhatni. Egy hatalmas madárra emlékeztet, és tényleg, vannak szárnyai, amiket zárás után leeresztenek. Nagyon hatásos. A múzeum egyébként ugyanannak a Calatrava nevű faszinak a műve, aki a malmöi 'csavart házat', meg a chicago-i Spire-t is tervezte, ami egyébként a világ legmagasabb épülete lesz 2012-ben, amikor elkészül (610 méter, 150 emelet). A gyűjteménynek van pár érdekes darabja, és még Munkácsy-t is találtunk. Német festőktől, főleg expresszionistáktól különösen sok képük van. Szóval ettől eltekintve nem volt nagyon mozgalmas az élet, de nem így az elmúlt 1 hét, hiszen hatalmas túrára indultunk New York-Washington-Buffalo útvonalon. Múlt szombaton indult az utazás, amikor is a főnököm, Vito, volt olyan rendes és kivitt minkat reggel fél 7-re a reptérre, ahonnan New York-ba repültünk. Itt egyből levettek 30 dollárral, merthogy nincsen ingyen csomagfeladás az AirTran gépeken. Így már a 88 dolláros jegy sem volt olyan olcsó, de azért nagyon drága így sem volt. Kevesebb, mint 2 óra volt az út, most nagyobb géppel is mentünk, idefelé a kis kotlókergetővel 3 órába telt megtenni ugyanazt a távot. Szóval óraátállítás, csomagfelvétel, pisi után nagyjából kerítettünk egy-egy 7 napos BKV (MTA)-bérletet, aztán neki is vágtunk a new-york-i metró kiismerhetetlen gombolyagának. Faszán el is tévedtünk egyből, mivel a megálló nevét nem tudtuk, csak az utcát, ahol a szállásunk volt, párszor ide-oda utazgatva végül valahogy kikötöttünk a brooklyn-i Kingston Avenue-n. És tényleg, mintha Jamaicába érkeztünk volna, fehér embert nem lehetett látni az utcán, ellenben hatalmas a tömeg, kis boltok az utcán végig, amiknek a mocskos kirata mögött sárgállottak a bóvli cuccok, ruhák, karórák, magnók. Megvártuk az első buszt, ami elvitt a Jamaica Avenue-ra, persze a busz is csak ráérősen vánszorgott a tömegben, de aztán csak megérkeztünk valahogy. Innen még egy busz vitt tovább Cypress Hills-re, ahol a szállásunk volt. Persze előbb itt is rossz irányba szálltunk fel, hiszen a Jamaica Avenue két végén más szisztéma szerint követik egymást a házszámok. Tehát elég kalandosan, de végül eljutottunk a 12 Towns YMCA-hoz, ahol a következő 3 éjszakát töltöttük. Az épületben a földszinten fitnesszterem meg kosárpálya, meg egyéb sportolási lehetőségek voltak fiataloknak, az emeleteken levő szobákat pedig kiadták. Kissé lepattant volt a hely, de cserébe magyar pénztárcához mért volt az ára. A legközelebbi metrómegálló, Norwood, 5 perc séta innen, a metróval pedig bő félóra Manhattan, tehát még annyira sokat sem kellett utaznunk. Szombaton viszont még a metró egyik szakasza le volt zárva felújítás miatt, ezért azt a pár megállót pótlóbusz helyettesítette. Így azért már korántsem volt olyan kényelmes az utazás. A metró egyébként nagyjából Manhattan kivételével a általában a felszínen megy, az úttest, vagy az utca fölött, sokszor csak pár méterre a leközelebbi házak ablakaitól. Brooklyn-nak ez a része nem a legjobb környék, sok a szemét az utcákon és a sok a fura alak. Főleg feketékkel és mexikóiakkal lehet találkozni, sok a kis bolt, kajálda, amiknek azért megvan a maga hangulata. Én igazából örülök, hogy végül nem valahol Manhattan-ben szálltunk meg, hanem egy ilyen helyen. Miután lepakoltuk a cuccokat, indultunk s belvárosba tátani a szánkat. A City Hall-tól átsétáltunk a néhai World Trade Center-hez, aztán a Hudson partján lementünk a Battery parkig és onnan néztük a kivilágított Szabadság-szobrot. Aztán a Broadway-en elmetróztunk a Times Square-ig, ott aztán tényleg csak áll és bámul az ember. Nappal is bámulatos hely, de éjszaka mutatja meg magát csak igazán. Hazafelé meggyűlt a bajunk a tömegközlekedéssel, kb. 3 óra volt, mire az amúgy 45 perces utat  megtettük, de aztán valahogy csak ágyat értünk. A metróállomások egyébként sokszor koszosak, mocskosak, van, hogy leülni sem lehet. Sok a patkány, egyszer minket is megtámadott egy a peronon! A peronok szűkek és egy peronról általában csak egy irányba mennek a vonatok, tehát ha rossz helyen jöttél le, akkor mehetsz szépen körbe vissza, nem úgy, mint Pesten. Általánosságban iszonyat sokat kell lépcsőzni, mozgólépcső csak elvétve van, aki nem mozog már olyan könnyen, azt elképzelni nem tudom, hogyan közlekedik itt. A metrókocsik légkondicionáltak, ami szuper, viszont a meleget nyomatják kifelé, amitól olyan meleg van lent a metróban, mint a bányában. Nem csak 1-2 fokról van szó, hanem 10-15-ről. Garantáltan rárohad a ruha az emberre. A sok vonal között (össesen 26!) tájékozódni sem egyszerű, nem mindig egyértelmű, hogy melyik irány merre van, ráadásul hogy tovább bonyolítsák a dolgokat, vannak expressz szerelvények is, amik nem minden állomáson állnak meg. Szóval kissé kaotikusnak tűnik elsőre az egész, az biztos, hogy nincs könnyű dolga a viharsarki fiatalnak a new-yorki föltalattin... New York-ra ez a 4 nap nevetségesen kevés, szinte csak Lower Manhatten-ben jártunk, pedig mindig úton voltunk valahová. Fagyiztunk Liberty-islandon, naplementét néztünk a Rockefeller Center tetején, láttuk Obamát megérkezni a Wall Streetre, sikítozó tiniket az MTV Video Awards átadóján a Radio City-ben, mutatványosokat a Battery Parkban, eltévedtünk Soho-ban, megkerestük a CBGB-t Chinatownban, biciklis boltot a Lafayette-en, döglöttünk a fűben a Szabadságszobor tövében és a Central Parkban, néztünk dinócsontvázakat a Museum of Natural Historyben, designkiállítást a Cooper-Hewittban, fényképeztük a mocskot Cypress Hills-en, vagánykodtunk a Brooklyn-híd tövében, sültkrumplit zabáltunk egy mexikói talponállóban, megnéztük az Empire State Buildinget és a Flatiron-t a Madison Square parkban, shoppingoltunk a 5th Streeten, kávéztunk a Ground Zero-nál, és még ezerféle dolgot. Manhattan még egy Chicago után is arcon tud csapni, még most sem hiszem el, hogy tényleg jártam ott. Egy csomó minden, amiről eddig csak olvastál, vagy filmen láttál ott van, egymástól pár saroknyira csak. Egy életreszóló élmény volt ez a pár nap. A kedd estét még ott töltöttük New York-ban, hajnali fél 2-kor pedig indult a buszunk Washington DC-be. Az út legjobb befeketetése volt ez a buszjegy amúgy, a megabus.com-on röhejes 1 dollárért vettem fejenként. Ez a 4 és fél óra a buszon alvásra nem volt ideális, csak mindenféle kicsavarodott pózokban tudtam hunyni egy kicsit. Reggel 6-kor rakott le a busz DC-ben, azonnal egy Starbucksban próbáltuk helyzetbe hozni magunkat. Némi reggeli után neki is vágtunk a városnak. New Yorkhoz képest összehasonlíthatalanul kisebb Washington, igazából egy kisváros, ahol a központot főleg a kormányépületek foglalják el, meg hát persze a Kapitóleum meg a Fehér Ház. Persze egyből ez utóbbit kerestük meg, nagyon nem is volt nehéz dolgunk, pár perc séta után meg is lett. Igazából sokkal kisebb, mint ahogyan azt a filmek alapján gondolná az ember, olyan semmi különös. A délelőttöt nagyjából a Constitution Gardens-ben töltöttük, itt van egy hatalmas WWII Memorial emlékmű egy nagy szökőkúttal a közepén, meg ugye a Wahington Monument a Reflecting Pool-lal meg a Lincoln Monument-tel együtt. Nem mondanám, hogy olyan nagyon szép ez a park, a füvet egy csomó helyen kitaposták a látogatók, a Reflecting Pool meg csupa kacsaszar, na. Innen nem messze délre van a Pentagon is, a Potomac folyó túloldalán. Rengeteg a mókus itt a parkban, és nagyon barátságosak, az ember tenyeréből esznek, az egyik konkrétan kirabolt minket, fogta a mogyorós zacskót, és már vitte is az egészet. A Washington Monument túloldalán van a Mall, ahol rengeteg múzeum várja a családokat, mindegyik ingyenes. Mi a Hirshhorn galériát néztük meg, illetve az National Air and Space Museumot, ahol a repülés és űrhajózás történetének sok mérföldköve volt kiállítva, pl. a Wright fivérek gépe, amivel 1903-ban először repültek a világon, a Spirit of St Louis, amivel először repülték át az Atlanti-óceánt, vagy az Apollo 11 leszálló egysége, amivel a holdon jártak baszod! Mindez eredetiben persze. És még egy csomó minden más, repülőgépek, műszerek, szkafanderek, stb. Sajnos nem volt idő mindent megnézni, mert jött értünk Marci, aki szintén HAESF-es itt Washingtonban. Egy kis idegenvezetés után elmetróztunk hozzá Columbia Heights-ba, és mivel aznap este esett, már nem is mentünk máshova, hanem inkább kialudtuk magunkat a másnap reggeli buszig. Reggel elbúcsúztunk és visszametróztunk a parkolóig. A Washingtoni metró beférne egy sci-fi-be is, belül a metrókocsikban pedig padlószőnyeg van. Ilyet se láttam még... Egyébként a fekete lakosok aránya nagyon magas DC-ben, a 70-es években 70% is volt, ennek főleg történelmi okai vannak ugye. Valamikor murder capital-nek is hívták a nagyszámú gyilkosságok, rossz közbiztonság miatt, ami szintén elég meglepő. Innen Washingtonból visszavitt a busz New Yorkba, majd egy kis szuvenírvadászat után csütörtökön este elindultunk Buffalo-ba. A táv 406 mérföld, 7 és fél óra alatt tettük meg. Ezalatt ugye megint aludni próbáltam, de jópárszor felébredtem arra, hogy már megint elhalt valamelyik végtagom. Hajnali 3-kor érkeztünk Buffalo-ba, ahol kicsit rendbetettük magunkat, majd 5 órakkor indult az első busz Niagara Falls-ba a vízeséshez. Hajnali 6-kor tett le a busz, nagyjából akkor kezdett világosodni is. Már messziről lehetett hallani a robajt a sötétben, elég parás volt közeledni a hang felé a sötét utcákon. Hát mit mondjak, nem egy hétköznapi látvány. És ilyen korán reggel még sehol nem voltak a túristák, csak mi voltunk ott ketten, nagyon furcsa volt. Maga a vízesés két részből áll, az American Falls-ból, meg a Horseshoe Falls-ból, különösen az utóbbi lélegzetelállító látvány. Nagyjából az egész napott itt töltöttük, közben bementünk a város központjába is, voltunk postán, ahol a postás magyarul köszönt, vettünk gumicsótányt a Tops-ban, és befizettünk egy hajóra, ami egészen a vízesés aljáig vitt, nem semmi élmény volt... Este 8 körül indultunk vissza Buffalo-ba, majd onnan ki a reptérre, ahol még egy éjszakai csövezés is várt, mert a gépünk csak reggel fél 7-kor indult visszafelé. Hát itt már nagyon nyúzottak voltunk. Szerencsére hazafelé a csomagokért nem kértek el plusz zsetont, gond nélkül felszálltunk a Buffalo-Detroit gépre. Mondanom sem kell hogy úgy aludtam, a repülön, mint akit leütöttek, a következő képkocka már az, hogy landol a gép Detroitban. Itt volt egy fél óránk megkeresni a csatlakozást a McNamara terminálban, ami valami elképesztő, a világ második leghosszabb reptéri terminálja, 1,6km hosszú! Hiába néztem bármelyik irányba, nem láttam a végét, durva. Vonat viszi az utasokat a két vége között. Miután kicsodálkoztam magam, már szállhattunk is be a Milwaukee felé tartó repülőbe és 45 perc repülést majd egy kis buszozást követően egy hét után megszabadulhattam a nagy piros hátizsákomtól.

Szólj hozzá!

2009.09.03. 04:06 L.Tomi

Chicago

Múlt csütörtökön megjött Ani is, úgyhogy újra Chicago fele vettem az irányt. 10 dollárért vitt át a Megabus, ami egy fasza dolog, akár 1 dollárért is lehet utazni Minneapolisba, Chicagoba, vagy onnan tovább Detroitba, St Louisba, Columbiába, stb. Ugyanez Amtrak-kal 22 dolcsi. A chicagoi Union Station régi épülete pár filmból ismerős lehet, pl innen. Ugyan hatalmas a város, de mégis valahogy emberi, sokkal inkább élhetőnek tűnik, mint Budapest. A belváros meg valami bámulatos, a kis hidakkal és az iszonyatosan magasra kúszó felhőkarcolókkal. Beleszédül az ember, ha felnéz. Ez azért nem olyan vidéki város, mint Milwaukee, nem vigyorog folyton mindenki, de azért még mindig barátságosabbak az emberek, mint Pesten. Bárki készségesen segített ha eltévedtem. Ami nagyon meglepő, hogy hiába 3 milliós a város (elővárosokkal együtt közel 10!), alig lézengnek az utcán emberek, vasárnap szombat délelőtt valósággal kihalt volt a belváros.  Sehol egy Blaha, vagy Moszkva tér, egyedül a "Magnificent Mile", a Michigan Avenue Millenium Park és a tó közötti része nyüzsög a túristáktól. Ahogy megérkeztem, lepakoltam a cuccaimat a szálláson, ami az Arlington House Hostel névere hallgatott, elég szolid volt a kényelem, de legalább nem volt drága, és közel volt a belvároshoz. Mindenféle ember megfordult itt, leginkább fiatalok persze. Az O'Hare reptér viszont feladta a leckét, ez az utasok számát tekintve a világ második legforgalmasabb reptere, az 5 hatalmas terminál között reptéri vonat szállítja az utazni vágyókat. Eltévedni is elég könnyű. Visszafelé a metrón 20 megálló a "Loop", azaz a belváros, ahol a különböző metróvonalak összefutnak. Mivel csütörtökön éjszaka nagyon esett, aznap már nem indultunk felfedezni, csak a 7-Eleven-ben vagánykodtunk egy kicsit. Másnap persze első dolgunk volt egy jegeskávé után a Sears Tower lecsekkolása, nem sokkal később már a 103. emeletről figyeltük a várost. Hát ez nem egy mindennapi látvány. Ugyan az USA és hát a világ legmagasabb felhőkarcolói közül több is Chicago-ban található (Hancock Tower, Trump International Hotel, Aon Center), mind közül a legmagasabb a Sears Tower, ami mellett a környékbeli 50-60 emeletes épületek röhejesen kicsinek tűnnek. A kilátó az épület 103. emeletén van, legnagyobb érdekessége a The Ledge, ami egy kis üvegterasz üveg padlóval, ami az utca fölé nyúlik. Elég parás 412m magasságból lenézni úgy, hogy közben semmi nincs a talpad alatt... Megnéztünk pár híres épületet még, a Merchandise Mart-ot, a Chicago Theater-t, szombat este betévedtünk valahol a külvárosban egy pincebuliba megint, ahol pár felejthető helyi zenekar mellett a california Trembling Hands recsegtette a félperces slágereit. Vasárnap pedig indulás előtt benéztünk a Chicago Art Institute-ba, ami önmagában megér egy hétvégét... 

Szólj hozzá!

2009.08.28. 01:21 L.Tomi

5630

A múltkor Chicago-nál hagytam abba, a szobatársammal, Nathan-nel és a családjával mentem. Meghívtak magukhoz a Milwaukee és Chicago között nagyjából félúton lévő Libertyville-közeli otthonukba, amiért persze nagyon hálás vagyok, de egyben nagyon szomorú is. Egy fél órát töltöttem náluk, utána indultunk együtt tovább a Chicago Airshowra, de ezalatt megtapasztalhattam egy amerikai családot 'belülről'. Tonerék egy tipikus középosztáybeli amerikai család, gyönyörű kertvárosi környezetben élnek egy csendes utcában, az udvar végében egy hatalmas tó van, a garázs előtt 4 autó parkol, a nappaliban az egész falat elfoglaló plazmatévé figyel, itt-ott Macbook-ok hevernek a szekrényen és a konyhaasztalon, stb. Náluk is 3 gyerek van, körülbelül egyidősek velünk, mint ahogy a szülök is, és ezért is vagyok szomorú, mert akaratlanul is a saját családomhoz hasonlítom őket. De amíg az én családomnak az idegeskedés jut és a befizetetlen csekkek körül forog a világ, addig Tonerék utaznak, világot látnak, piknikeznek, kenuznak, vadásznak, bungee-jumpingolnak és még ki tudja mi mindent csinálnak. Az apuka talán asztalos, az anyuka pedig félállásban dolgozik asszisztensként egy orvos mellett. Szomorú vagyok, mert az én szüleim sem rosszabbak semmivel ezeknél, mégis lassan felemészti őket a hónapról-hónapra tengődés, pedig ők is megérdemelnék, hogy Párizsba járhassanak nyaralni, sőt még sokkal többet is. És nem az autóikat vagy a házukat irigylem tőlük, hanem ezt a tökéletesen gondmentes és felszabadult életet. De sajnos mi oda születtünk. Ők meg ide. Ezekután gombóccal a torkomban indultam Chicago felé, próbáltam mosolyogni ennek a másik világnak, de nem tudtam másra gondolni, csak haza. És hiába voltam ott a világ legmagasabb házai közt, igazából a Táncsics utca 6/1-be vágytam nagyon, megölelni titeket és együtt hinni, hogy jönnek még szebb napok... Hiányoztok!

2 komment

2009.08.17. 15:32 L.Tomi

koncertek, stb.

A múlt hétvégi szörnyű idő hétfőre továbbállt. Ma már megint esik, de egészen kellemes idő volt egész héten. Voltam pár földalatti koncerten az elmúlt napokban, kezdve a szerdai crust/hc bulival, ahová az annak idején valamiért elmaradt temesvári Ballast-AW buli emlékére látogattam el, ugyanis a kanadai Ballast utódja, a Preying Hands nyomatta a sötét hardcore-t, akiknek sikerült is elcsípnem az utolsó 2 számát. Itt ugyanis komáim a 7 óra az tényleg 7 óra, pláne hétközben. Tehát én 9-kor már túl sokat nem szórakázhattam a szinkópákra. A hely (Garfield house) egyébként valami helyi arc házának a pincéje tulajdonképpen, a címet sehol nem reklámozzák, a helyi arcok mind tudják hogy hova kell jönni. Persze rajtam se lehetett kifogni, megkérdeztem Eric-et, aki a Milwaukeeshows myspace-es oldalt csinálja, hogy merre van a hely. Ericcel aznap később még találkoztam a Y-Not III nevű kocsmában, itt is volt koncert aznap, Sex Pistols/Clash stílusban küldték a zenekarok itt. így az előző buli lekésése miatti csalódottságom okán átgurultam ide, ez a hely egyébként kb. 100 méterre van a házunktól. Kiderült, hogy ez az Eric a Holy Shit meg a Quest for Fire nevű thrash bandákban küldi, mind a kettő elég veszedelmes. Egyébként fasza helyi bandák még a Protestant, a Half Gorilla, meg a Northless, ez utóbbi egy kéttagú sludge/doom/hc büntetés, érdemes őket lecsekkolni. Itteni bandák (voltak) még az Artimus Pyle, a What Happens Next? és a Malachi is, ezek megfordultak már Magyarországon is. Szóval a punkbuliban rajtam kívül most szó szerint csak a zenekarok voltak, úgy látom én tartom el itt ezeket :) 5 dollárom bánta a belepőt, de cserébe ingyen volt az ital a pultnál, a csapos fickó valahogy biztos kompenzálni akarta a zenekarokat a gyér nézőszámért. Az első zenekar, egy helyi banda, igazi büntetés volt, de az aztán következő michigani Virgin Whores úgyszintén, a banda tagjai, de főleg az énekes hatalmas rocksztárnak képzelte magát, pedig a kutya se volt kíváncsi rá, hehe. Valahogy nagyon álságosnak tűnt ez a punkság ennél a zenekarnál. Utánuk jött az olasz Svetlanas, akik orosznak próbálják kiadni magukat. Ez kicsit nevetséges, és igazából szar is volt a zenekar. Az énekes csajszi ijesztő pofákat vágott éneklés közben, nem tetszett. Asszem ők is játszottak már Mo.-n, vagy tévednék? Mindenesetre újra rájöttem aznap, hogy ki nem állhatom ezt a streetpunk stílust, egyszerűen fos. Másnap egy érdekesebb buliba kerekeztem el, persze az első 2 bandát megint lekéstem (8 órakor!), tehát mikor odaértem a helyre (Frank's - egy galéria pincéje), már hangolt a See You Next Tuesday. A hely érdekes, a falakon egy környékbeli arc festményei voltak, aki hiperrealista stílusban fest, fotókról, többnyire utcaképeket. Mindenesetre érdekes volt, legalább 2 zenekar között lehetett nézelődni. A koncerten cigi, pia tilos volt, nem tudom hogy otthon lemenne-e valaki egy ilyen helyre, itt mindenesetre dugig volt a pince. A See You Next Tuesday  ugyebár otthon sem ismeretlen banda, és hát nagyjából azt kaptam, amit vártam tőlük, faszán nyomatták a másfél perces deathcore (?) szerzeményeket 1-2 bunkó sludge témával megfejelve. Egy pár helyen elég nagy káosz volt az egész, csak sikamikáltak a gitárosok, a dobos is inkább kalapált, mint grindolt, de hát ez egy ilyen banda. Elég jól odavágtak mindenesetre, mindenki elégedetten mosolyoghatott a 25 perces buli végén. A zenekarnak egyébként az egyik utolsó koncerje volt, ugyanis csődbe mentek. Furcsa, de úgy látszik amerikában is van ilyen. Hiába a Ferret Music-os háttér, a bandának akkora adósságai vannak a cd és póló gyártásból, hogy nem tudnak több turnét bevállalni. Legalábbis ez a hivatalos sztori. Viszont elmondhatatlanul örültek, hogy egy magyar arc is lement a koncertjükre... Pénteken munka után elnéztem az IrishFestre, most ugyanis az van terítéken a városban. A helyszín ugyanaz, mint az összes többi fesztiválé, sőt,  tulajdonképpen minden ugyanolyan, mint bármelyik korábbi feszten, ami már kb. ötödjére szörnyen unalmas. Az egyetemről mentem 3 ottani arccal. Délután 4 és 5 között ingyenes volt a belépés (amúgy 15 dollár), tehát gyakorlatilag az egész város ott rohamozott ebben az időben. Így sincsen teljesen ingyen, mert a parkolásért így is elkérnek 10-15 dollárt.  Odabent lehetett (kamu) ír kajákat enni, sört inni sokat, meg mindenféle (kamu) ír táncokat nézni a színpadon, és persze költeni a pénzt a shopban mindenféle pólókra meg könyvekre. Hát én nagyon gyorsan meguntam az egészet, nem tudom mit esznek ezen az emberek. Mentem is szépen haza. Szombaton kinéztem Nathan-nel a Wisconsin State Fair-re, na az már egy fokkal érdekesebb volt. Még előző nap szépen bezsebeltem valakitől az egyetemen egy ingyenjegyet, tehát ez szerencsére nem került pénzbe. Na tehát mi is történik egy ilyen state fair-en? Ilyen eesmény évente egyszer van, az egész államból jönnek ide kiállítani, mezőgazdasági gépeket, állatokat, tejtermékeket, stb., stb. Lehet őket adni-venni, közben nyomathatod a junkfoodot ezerrel, egy csomó helyen zenekarok zenélnek, van libegő, malacfuttató verseny, gördeszkapálya, állatsimogató, meg még ki tudja mi minden. Jönnek is családostul a környékbeliek, napi több tízezer látogatója van az eseménynek. Na, legalább ilyet is láttam. Másnap, azaz vasárnap Chicago felé vettem az irányt...

Szólj hozzá!

2009.08.09. 02:38 L.Tomi

Hétvége

Nos a szobatársam, Nathan családja megszállta a lakásunkat, órák óta csörögnek-zörögnek, hoztak 3 autónyi cuccot, konyhai felszerelést meg bútorokat, merthogy a srác, akinek a helyére költöztem elvitt egy csomó mindent magával, azokat a  cuccokat pótolták most. Bevallom már egy kicsit idegesítenek, jól ki is fárasztottak, mert segítettem nekik mindenféle szekrényeket meg asztalokat felcipelni a másodikra. Kint meg nagyon rohadék idő van, van vagy 30 fok, de nagyon párás a levegő, mivel egész délelőtt esett. Így most izzadok, mint a ló, ellenben levegőt nem lehet kapni, pláne nem cipekedés
közben. Tegnap délután kezdődött a szar idő, az egyetemről hazafelé már jól megáztam, a biciklin a vizes fékek okoztak pár mókás pillanatot a Farewell Avenue emelkedőin lefelé gurulva. Odáig fajult az időjárás tegnap, hogy egyáltalán nem lehetett semmit csinálni este. Megnéztem volna a Misfitset a Modjeska Theaterben, de nem mertem végül elindulni, pedig egész héten erre vártam. Otthon nem hiszem hogy befizetnék egy Misfits koncertre, de hát ez itt Amerika b+! Tehát maradtam itthon, és megpróbáltam utólérni magamat egy kicsit inkább, tehát ha lógok Neked plakáttervvel, cd-borítóval, vagy weboldallal, akkor mindeképpen reménykedhetsz, hogy hamarosan küldöm :) Na szóval azt hiszem ez a hétvége ezekkel fog telni, de majd mára kieszelek valamit, nehogymár szombaton este itthon üljek. Nathan a szüleinél van a hétvégén, meg amúgy se egy nagy partyarc, velem ellentétben, hehe. Szóval majd feltalálom én magam.

Az egyetemen elkészültek az első prototípusok a CAD-modelljeimből, elég faszán sikerültek. A 3DMD részleg Z-corp gépei nyomták ki őket, szóval egy kicsit többet időztem itt a héten, mint eddig, dolgozik itt egy pár jó arc. Hétfőn megbeszélés a projekttel kapcsolatban, remélhetőleg hamar pontot tehetünk az ügy végére és akkor az év végére mehet is gyártásba a cucc.

Az eheti craigslist-es fogásom egy tahó Casio szintetizátor volt 25 dolcsiért, a következő Dallas felvételen hallhatjátok is hogy mennyire buta, hehe. Készülnek a nóták javában.

1 komment

2009.08.03. 05:29 L.Tomi

Költözés megint

Na, hát nem sokáig maradtam Marknál, összesen egy hét sem volt amit nála töltöttem, pénteken átköltöztem ide a lower east side-ra a Summit Avenue-ra. Fasza környék, sokkal jobb, mint Bayview volt, és sokkal közelebb is van az egyetemhez. A lakbér kicsit több, de a fűtésért nem kell fizetni, illetve így a buszbérletet is megspórolom, tehát összességében jobban is járok így, mint ha Marknál maradtam volna. Vito segített megint költözni, utána pedig Nathannel, az új lakótársammal indultam is a várostól délre lévő Burlington közeli Bong Memorial Recreation Area-ba, ahol a haverjaival kempingezett a hétvégén, és meghívott engem is. A helynek kicsit Vésztő-Mágor vagy Póstelek hangulata volt, hehe. Ezen a területen van a környék számtalan tava közük a Vern Wolf Lake, ahol fürödni, horgászni lehet. Ezen kívül túlságosan sokmindent nem lehetett csinálni, elég unalmas volt a hétvége, azt kell hogy mondam. Leginkább egyedül császkáltam a környéken, amíg a többiek baseballoztak  frizbiztek, meg egyéb számomra érdektelen dolgokkal foglalkoztak. Ettem-ittam ingyen legalább :) Éjszakánként prérifarkasok vinnyogtak, a táborhoz ijesztően közel. Ma kb. délelőtt 11-re értünk vissza, gyorsan bementem a belvárosba egy adapterért, mert az bizony a régi helyen maradt, aztán átmentem az egyetemre, haza kellett volna hoznom pár fájlt, kicsit le vagyok maradva a dolgaimmal. Zárva volt, úgyhogy inkább reggel korán bemegyek és befejezem amit kell.

Képek itt:

http://www.flickr.com/photos/40507715@N08/

2 komment

2009.07.28. 18:10 L.Tomi

Költözés

Ejnye de sokan követelik az új bejegyzéseket, otthonról bezzeg nem sok post érkezik... na, most majd megemberelem magam...  No, sikeresen beköltöztem az új albérletembe. Kissé messze van a központtõl, kb. 6-7km lehet az egyetemtõl. A szobatársam Mark szobafestõ, nagyon rendetlen alak, tegnap ahogy beköltöztem valahogy erõt vett magán és elmosogatott meg összeszedte a lomjait a földrõl, de a szobája még mindig olyan, mint ahol bomba robbant. Igazából néztem ennél jobb helyeket is, dehát ez az arc volt, aki elõször szólt, hogy költözhetek hozzá. Ugyanerrõl a környékrõl (Bayview) azóta már hívott egy másik fickó is, de mostmár ez így marad. Kivéve, ha a szobát, amit a lower east side-on néztem pénteken kiadják nekem, mert akkor valahogy meglépek Marktól. Az nagyon közel lenne az egyetemhez, nem kéne buszra költeni, stb. Nem annyira egyszerû itt szobát találni, rengeteg helyen próbálkoztam az elmúlt 2 hétben, mire összejött ez az albérlet. Legfontosabb, hogy nem mondd meg elõre, hogy magyar vagy. Ez van, ahol közöltem az elején, hogy hungarian intern vagyok, onnan soha nem hívtak vissza (kivéve Steve-et, de õt már ismeritek..). Aztán ha már ott vagy, akkor persze egybõl le fogják vágni, hogy külföldi vagy, de ha kedvesen mosolyogsz és szimpatikusnak találnak, akkor még lehet esélyed. Aztán azért sem jár pluszpont, ha csak pár hónapra maradsz. Nagyon sok lakást ingatlanos cégek adnak ki, náluk szinte kivétel nélkül 1 éves szerzõdést kell aláírni, tehát egy csomó lehetõség kiesett így. Olyan helyek esélyesek csak, ahol a tulaj adja ki a lakását, az ilyen helyek általában nincsen szerzõdés, a hónap elején fizeted a lakbért, hónap végén meg a rezsit. Kaució néha van, néha nincs, de a legtöbb esetben background check-et csinál a fõbérlõ, vagyis ellenõrzi, hogy tényleg fizetõképes vagy-e. Általában meg kell adnod az elõzõ lakóhelyeidet, a bankszámlaszámodat és hogy mennyit keresel. Felmondási idõ is szokott lenni, ez itt is 30 nap legtöbb esetben. Egyébként egy szoba bérleti díja 300-600 dollár között van havonta, rezsi nélkül. Persze ez attól függ, hogy melyik részén a városnak. A North Avenue-n lehet hogy olcsóbb, de oda épeszû ember nem költözik, az ugyanis a durva környék. Egy egyszobás lakások 500-1000, a kétszobásak 700-1500 dollár között mozognak. Persze lakást bérelni ingatlanos cégektõl lehet, akik ugyebár velem nemigen állnának szóba...
Ezerrel zajlanak a fesztiválok a városban, a múlt heti ItalianFest után most a hétvégén a GermanFest zajlott, mondanom sem kell, hogy ott tolongott az egész város megint. Ez most egy kicsit izalmasabb volt a múlthetinél, volt airshow is, mindenféle vadászrepülõk mutatványoztak a belváros fölött, egy párszor majdnem leugrottam a biciklirõl mikor arra jártak a gépek, mert iszonyatosan hangosak. Szombaton a költözés után nyakamba vettem a várost, a Germanfest-hez már kicsit késõ volt, egy pár thrash banda is nyomatta tegnap a városban, de sajnos net híján nem tudtam csekkolni a címet, ezért inkább lementem a közeli Cactus klubba a Russel Avenue-ra, ahol egy pár milwaukee-i blues/rock/alternatív/nemtudommilyen banda zenélt, nem is rosszul...

1 komment

2009.07.19. 06:41 L.Tomi

Ez volt a héten

No, biztos hiányoltatok már, úgyhogy egy kis update hogy mi is van velem. Reggel fél 9-re járok dolgozni és kb. 5-6-ig vagyok ott. Igazából nem túl kötött a munkaidő, néha van meeting, ott azért időben ott kell lenni, egyébként meg nem nagyon foglalkozik vele senki, hogy mikor jövök-megyek. Napközben is oda megyek, ahová akarok nagyjából. Néha rámnéz Vito, "How's it going?", "Good", aztán el is van intézve. Az irodánk egy pincében van és 3-4 rendes munkatárs mellett van egy csomó undergraduate kölök is, akik kezelik a gépeket meg ezt-azt csinálnak, esetleg valamilyen témában kutatnak. Két feladatom van egyelőre, az egyik egy esszé az additív gyártási eljárások művészeti alkalmazásairól, vannak szobrászok, matematikusok, formatervezők akik aktívan használnak RP technológiákat bonyolult (vagy kevésbé bonyolult), egyébként nem legyártható térbeli alakzatok előállítására. Ezeket kutatom a neten, aztán valahogy összetákolok belőlük egy irományt. Remélhetőleg érdekes lesz, majd felrakom ide. A másik projekt pedig egy oktatási segédeszköz molekulaszerkezetek bemutatásához. Itt az egyetemen az RPC (rapid prototyping center - itt dolgozok én ugyebár) része a 3DMD, akik egyebek mellett ilyen oktatási anyagokat is modelleznek vagy gyártanak. Ez egy másik épületben van, de ezen a részlegen is vannak Z-corp gépek, amik nonstop nyomatják a molekulákat :) A dolog lényege az, hogy tegyük fel a gimiben a kiskölkök a fehérjékről tanulnak, akkor kell valamilyen kézzel fogható modell, amin az aminosavak egymáshoz való kapcsolódását szemléltetni lehet. Ezt kitalálni nem annyira egyszerű, mert egy csomó mindent kell jól szemléltetnie, meg hát fröccsöntve lesz, tehát gyárthatósági/gyártáshelyességi kérdések is vannak. Majd meglátjuk mire jutunk... Na, hát a hét nagyjából ezekkel telt, illetve craigslist-böngészéssel, mert ugye albérletet kell találnom hamar. Pénteken nem voltam dolgozni, hanem consortium meetingre mentem Hartfordba. Létezik ugyebár egy MSOE Rapid Prototyping Consortium nevű dolog itt, ennek több, mint 40 vállalat tagja. A vállalatok tagdíjat fizetnek, amiért cserébe itt az egyetemen alkatrészeket gyártunk nekik az RP gépeken. Havonta szakmai programok, gyárlátogatások is vannak, ilyen volt ez a pénteki is. A hartfordi Signicast gyárat látogattuk meg, ami az USA egyik legnagyobb investment casting (magyarul viaszkiolvasztásos precíziós öntés) üzeme. Az egyetem egyik kisbuszával (van egy pár) vitt minket egy nagyon sokat dohányzó kövér nő. A többiek ilyen kis undergraduate lurkók voltak, párszor elég elviselhetetlenül nyifegtek-nyafogtak. A gyárlátogatás előtt meg után is volt kaja meg előadás. Reggeli fedőnévvel mindenféle cukros briósokat meg fánkokat meg muffinokat raktak az asztalra, ez még nekem is sok volt, nem csoda hogy sok a kövér ember, ha ilyeneket zabálnak egész nap, akkor mit várnak. Egyébként a szupermarketek is ilyenekkel vannak tele, komolyan gondot okoz a Pick'n'Save-ben normális kaját találni. Általában nem is sikerül, hehe. A koleszban nincs hűtő, főzni is macerás, így általában csak valami szemetet eszek. Napi egyszer elmegyek tolok valami normálisat is azért, de ez így nem sokáig mehet... Szóval a gyárlátogatásnál tartottam... a technológia lényege, hogy teszem azt van egy alkatrész, amit le akarnak gyártani. Ezt viaszból fröccsöntik, aztán a viasz modell köré több lépcsőben mártogatatva meg szárítva egy kerámiaréteget visznek fel. Az egészet felhevítve a cuccból kiöntik a viaszt, marad tehát az alkatrész negatívja. A kerámiába beleöntik a fémet, aztán ha lehült, leverik róla a kerámiát és kész is. Ennek a folyamatnak a fázisait néztük meg a gyárban, nagyon faszán gépesítve van szinte minden, nagyon rövid idő alatt gyártanak. Minden munkáshoz tartozik egy hatalmas kijelző, ami mutatja, hogy hány alkatrészt készített el egy óra/az egész műszak alatt meg hogy ehhez képest mennyit kellene, hogy az elvárt szintet hozza. Ha le van maradva, akkor mennek és segítenek neki. Raktáraik nincsenek, a gyártósorról egyből a megrendelőhöz mennek a legyártott cuccok, szóval nagyon hatékony az egész. Hartfordból visszafelé megálltunk a környék legmagasabb pontján, Holy Hill-nél, ahol a dombra egy nagy templomot építettek. felmentünk a toronyba is, el lehet látni jó messzire, de annyira azért nem nagy élmény. A kirándulás után, aztán nyakamba vettem a várost, mentem albérletet nézni. Tegnap  voltam először a belvároson kívül és hát elég sok mindent láttam az igazi Milwaukee-ból. A belvárosban itt az egyetem környékén nagyon szép rend és tisztaság van, ahogy távolodunk a központtól, egyre több a mocsok és a szemét, egyre kisebbek és elhanyagoltabbak a házak, egyre több a fekete. A busz egyébként 2 dollárért visz el bárhová és elég jó a buszhálózat, meg pontos is. A buszokra a kereszteződésekben lehet fel/leszállni, tehát amikor a busz megáll a pirosnál. Minden kereszteződés buszmegálló is egyben, és hát külön nevük sincs a megállóknak, hanem mindig X és Y sarka. Többségében feketék meg mexikóiak utaznak buszokon, nem sokan használják a tömegközlekedést, mert ugyebár mindenki autóval jár. Szóval tegnap voltam szobát nézni egy fickónál, Steve-nél. nagyon nagy arc, az amerikai bunkó tökéletes prototipusa, 2 méter magas, hosszú hajú, 40 körüli, bajszos, van egy teherautója, azzal jár, plusz van egy 1971-es Chevrolet Chevelle-je, azt bütyköli állandóan. A lakótársa Dirk, a pincében lakik, tele van trófeákkal, amiket a fia (!) lőtt. Dirk gyerektartást fizet, ami sok pénz, állandóan le van égve, ezért lakik Steve pincéjében. Steve egy acélüzemben dolgozik, lemezeket hajlít, Dirk pedig az ócskavastelepen. Hát én kajakra azt hittem, hogy valami filmbe kerültem bele, amikor megláttam ezeket az alakokat, de bizony ez a valóság, ezek az arcok itt laknak a városban :) Amúgy nagyon rendesek, Steve még haza is hozott, de azért nem biztos, hogy velük szeretném tölteni a következő 5 hónapot. Mi lenne pl. ha közölném, hogy nem sörözök velük esténként? Biztos ledobná az agyuk az ékszíjat... Mindenesetre hatalmas élmény volt ilyen alakokkal haverkodni. Ma is voltam szobát nézni egy jobb környéken, de itt eléggé lerázó volt a stílusa a csajnak, azóta már írt is, hogy más költözik. Szóval az albérlet kérdés nyitva van még mindig, sürgősen kéne valami helyet találni, a kolesz ugyanis drága. Viszont érdekes módon, hogy megtudtam, hogy egy kollégiumi szobáért trimeszterenként (itt nem félévek vannak, hanem 3 hónapos trimeszterek) több ezer dollárt is elkérnek. Hát ez egy ilyen lepattant helyért kész rablás, nem is értem, hogy miért laknak itt akkor a diákok, amikor ennyiért albérletet is simán találnak a környéken. Délután lementem a Kern Hall-ba a konditerembe, az ugyanis ingyen van, aztán meg szerváltam egy biciklit. Egy olyan gettóba mentem érte a Holton Avenue-ra, hogy ihaj. Egy mexikói faszi árulta a craigslisten, nem lennék meglepve ha lopott lenne, de inkább nem is kérdeztem semmit. Iszonyatos nyomor volt a környéken, élhetetlen körülmények, a díszletek mögötti Amerika, legalábbis sok tízmillió ember sorsa itt az Államokban. Gyorsan tekertem is el onnan a szép barátságos koliszobámba. Pár dolgot rendbe kell rakni a bringán, nem fog a fék pl., meg hasonló apróságok, de azért 35 dollárért még így is megérte :) No, most meg megyek szétnézek a városban, mégiscsak szombat este van...

 

2 komment

2009.07.15. 07:16 L.Tomi

Első napok

Ha nem vagyok béna, akkor itt megnézhettek pár vasárnapi képet:

http://www.flickr.com/photos/40507715@N08/

Szóval vasárnap lementem a Lakefrontra, vagyis a tópartra, ahol épp egy nagy esemény zajlott, a Circus Parade. A fél város ott tolongott, legtöbben családostul, hoztak mindeféle felszereléseket, széket, napernyőt és totál megtöltötték a járdákat, aztán várták a látnivalót, ami meg is érkezett tűzoltózenekarok, cowboyok, akrobaták, lovas/motoros rendőrök, meg mindenféle állatok képében. A Lakefront kellemes hely, egy nagy parkos terület közvetlenül a Michigan tó partján. Van itt egy kikötő is, rengeteg vitorlással, meg egy egy kisebb tó is, a Veterans Park Pond. Délután 4-re értem vissza a koleszba, egyből dőltem is be az ágyba. Ez a 7 órás időeltolódás azért megkavarja picit az embert...

Hétfőn reggel elmentem, nyitottam bankszámlát a legközelebbi bankban (GuarantyBank), szerencsére simán ment, délre meg jött értem a főnököm és megmutatta az egyetemet. Az egyetem épületei itt vannak a kolesz körül, tehát csak a környező épületeket jártuk be. A Kern Centerben egyből le is esett az állam, ez az egyetem sportlétesítménye az alagsorban egy fasza hokipályával, megszámlálhatalan kosárpályával, fasza konditeremmel, meg még ki tudja mivel. Hatalmasnak tűnik ahhoz képest, hogy az egyetemnek csak 2500 diákja van. A Campus Centerben meglátogattuk a Center for Biomolecular Modellinget, ahol az RP gépek egy része is található. Velük lesz is még dolgom később. Aztán átmentünk a Rapid Prototyping Centre-be, ahol SLS meg SL gépekkel dolgoznak főleg és szépen gyártják az alkatrészeket különböző megrendelésekre. A Grohmann múzeum egy érdekes képződmény, a nevét egy helyi üzletemberről kapta, aki a pénzt adta rá, ugyebár ez itt az usában bevett szokás és társadalmilag elvárt dolog, hogy ha valaki gazdag, mint az állat, akkor adományozzon is. Az egyetemen külön személyzet van arra, hogy jó kapcsolatot ápoljon a megfelelő emberekkel, hogy aztán azok tudják hova kell a pénz nyomatni. Ennek a Grohmann nevű fickónak a világon egyedülálló gyűjteménye van munka témájú műtárgyakból, tehát dolgozó embereket ábrázoló festményekből és szobrokból, és ezt a gyűjteményt itt lehet megnézni a nevét viselő műzeumban. Az öregnek kikötése volt, hogy lehessen egy irodája az épületben, így csináltak neki a bejárat fölött az épület tetején egy üvegfalú szobát, elég fura. Szóval Vito megmutatta nekem az irodámat is, meg bemutatott a munkatársaknak, akik közül a legtöbb itt az egyetemen tanuló diák. Azt kell mondjam, hogy hatalmas különbség van az otthoni és az itteni oktatás között. Nekem nagyon meglepő, hogy az itteni diákokat mennyire bevonják a kutatási és labormunkákba, meg a különböző operátori feladatokba is. A legtöbb gépet diákok kezelik, szabad hozzáférésük van az egyetem összes  berendezéséhez, komoly gyakorlati tudásuk és tapasztalatuk van, aminek a megszerzésére minden lehetőséged biztosítanak nekik. Teljesen más a szemlélet, mint otthon, ez bizony már így az első nap után lejött :) Eddig mindenki jó fej, ma reggel találkoztam Tom-mal, a nagyfőnökkel is (Dean of Applied Research), mesélte, hogy a nyolcvanas években járt párszor Budapesten, a Margit hídon kocogott, meg ilyenek. Ma dolgoztam először 'rendesen', nem kell nagyon megeröltetnem magam, de érdekes a téma, jók a feladatok, szóval jó lesz.

 

 

Szólj hozzá!

2009.07.12. 16:47 L.Tomi

Megjöttem...

... hát tegnap dél óta annyi történt, hogy sikeresen megérkeztem Milwaukee-ba. A Bp-New York gépen a lehető legszarabb helyen ültem, a középső üléssor középső helyén. Legalább a tv szemben volt, nyomattak vagy 3-4 filmet az úton, de nem nagyon érdekeltek. Inkább a svéd könyvemet bújtam, meg beszélgettem a mellettem ülőkkel. Az egyik egy szlovák csajszi volt, aki Miamiba ment nyaralni a soha nem látott rokonaihoz, a másik meg egy kolozsvári csaj, aki Atlantába házasodott 6 éve, és a szüleit volt meglátogatni otthon. Ez a pozsonyi utitársam mellettem álmában valakit talán felpofozva, az ölembe karatézta a narancsléjét, aminek külön örültem, mintha nem volna elég bajom ott középen kuporogva. Próbáltam aludni az úton, nem nagyon ment, de aztán valahogy csak eltelt az a 11 óra New York-ig. Pontosabban 10 óra volt maga az út, aztán még egy órát vártunk leszállás után a gépben a kifutón, mert nem volt szabad terminál. Utána még a zsernyákokat is meg kellett várni, mert volt valami balhé a fedélzeten, az egyik utas rendetlenkedett, bár pontosan nem tudom mi volt, messze ült tőlem. Mondanom sem kell, hogy New York-ból nem sokat lehetett látni, csak a felhőkarcolók körvonalait a távolból. Pedig igazán átrepülhettünk volna a Brooklyn híd alatt, vagy valami... idő lett volna rá :) Szóval a vége az lett, hogy még késésben is voltunk, mire kiszálltunk a gépből, én mondjuk viszonylag kényelmesen átértem a csatlakozáshoz, de volt, akinek csak kb. fél órája maradt átszállni. A reptéren ellenőrizték a vízumot, vettek ujjlenyomatot, aztán fel kellett venni a csomagot, átcipelni egy másik terembe, ott megint rá a szalagra, aztán útlevélvizsgálat újra, és lehetett megkeresni a kaput, ahonnan indul a Milwaukee felé tartó gép. Ez viszont nagyon messze volt, lejártam a lábamat, mire odaértem a 23-as kapuhoz, mindenféle folyosókon, alagutakon, éttermeken, mozgólépcsőkön kellett átverekednem magam, mire megtaláltam a gépet. Hát, odaérve kicsit elbizonytalanodtam, mert nagyon kis gép volt a Canadair Regional Jet, összesen 50 személyes, rázott is faszán, de azért gond itt sem volt. Ezzel 3 óra volt az út, amit nagyjából át is aludtam, kicsit több hely volt, mint a másik gépen, jobban lehetett szundikálni. Mikor felébredtem, már ereszkedett is a masina a Michigan-tó felett. Milwaukee-ba érkezve már semmilyen ellenőrzés nem volt, felvettem a hátizsákomat, aztán megkerestem az emberemet. Kis bizonytalankodás után meg is lett, a főnököm, Vito jött elém. Bevitt kocsival a városba, közben kicsit elmagyarázta, hogy mi merre van. Első blikkre nem tűnt nagyon idegennek a hely, az emberek tök ugyanúgy néznek ki, mint a magyarok, max. kicsit több a fekete. A szobám egyelőre az egyetem Margaret Loock koleszának 11. emeletén van. Jövő vasárnapig maradok itt, addig remélhetőleg sikerül majd albérletet találni. A kolesz amúgy kicsit lepuki, a hajdani Kármán Tódor jutott róla eszembe először, persze annyira nem vészes a helyzet azért. Nem nagyon lakik itt most senki, majd augusztusban kültöznek be a diákok, így hát barátom sincsen még sok :( A főnököm is mondta, hogy a helyiek szeretik a fesztiválokat, minden hétre esik 1-2 belőlük ilyenkor nyáron. Tegnap este itt a szomszédos utcákban is volt egy, a Bastille Days, ez egy ilyen  francia fesztivál, oda lenéztem egy kicsit, volt pár koncert különböző kisebb-nagyobb színpadokon, meg zabálta a nép a burgert meg a sört. Aztán benyomtam egy falafel wrap-et, meg egy kólát 10 dolcsiért egy Szeráj-szerű helyen, aztán mentem is aludni. Hétfőn délre kell majd bemennem az egyetemre, most meg megyek felfedezni egy kicsit, úgyhogy egyelőre ennyit...

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása