Tomi Milwaukee-ban

Az elmúlt 2 hétben nem sok minden történt itt Milwaukee-ban, volt egy hosszú hétvége a Labour Day miatt, de nagyjából csak itt a közelben tekeregtünk, bicikliztünk. Végre jártam a Milwaukee Art Museumban, aminek már az épülete is érdekes, a város egyik jelképe mondhatni. Egy hatalmas madárra emlékeztet, és tényleg, vannak szárnyai, amiket zárás után leeresztenek. Nagyon hatásos. A múzeum egyébként ugyanannak a Calatrava nevű faszinak a műve, aki a malmöi 'csavart házat', meg a chicago-i Spire-t is tervezte, ami egyébként a világ legmagasabb épülete lesz 2012-ben, amikor elkészül (610 méter, 150 emelet). A gyűjteménynek van pár érdekes darabja, és még Munkácsy-t is találtunk. Német festőktől, főleg expresszionistáktól különösen sok képük van. Szóval ettől eltekintve nem volt nagyon mozgalmas az élet, de nem így az elmúlt 1 hét, hiszen hatalmas túrára indultunk New York-Washington-Buffalo útvonalon. Múlt szombaton indult az utazás, amikor is a főnököm, Vito, volt olyan rendes és kivitt minkat reggel fél 7-re a reptérre, ahonnan New York-ba repültünk. Itt egyből levettek 30 dollárral, merthogy nincsen ingyen csomagfeladás az AirTran gépeken. Így már a 88 dolláros jegy sem volt olyan olcsó, de azért nagyon drága így sem volt. Kevesebb, mint 2 óra volt az út, most nagyobb géppel is mentünk, idefelé a kis kotlókergetővel 3 órába telt megtenni ugyanazt a távot. Szóval óraátállítás, csomagfelvétel, pisi után nagyjából kerítettünk egy-egy 7 napos BKV (MTA)-bérletet, aztán neki is vágtunk a new-york-i metró kiismerhetetlen gombolyagának. Faszán el is tévedtünk egyből, mivel a megálló nevét nem tudtuk, csak az utcát, ahol a szállásunk volt, párszor ide-oda utazgatva végül valahogy kikötöttünk a brooklyn-i Kingston Avenue-n. És tényleg, mintha Jamaicába érkeztünk volna, fehér embert nem lehetett látni az utcán, ellenben hatalmas a tömeg, kis boltok az utcán végig, amiknek a mocskos kirata mögött sárgállottak a bóvli cuccok, ruhák, karórák, magnók. Megvártuk az első buszt, ami elvitt a Jamaica Avenue-ra, persze a busz is csak ráérősen vánszorgott a tömegben, de aztán csak megérkeztünk valahogy. Innen még egy busz vitt tovább Cypress Hills-re, ahol a szállásunk volt. Persze előbb itt is rossz irányba szálltunk fel, hiszen a Jamaica Avenue két végén más szisztéma szerint követik egymást a házszámok. Tehát elég kalandosan, de végül eljutottunk a 12 Towns YMCA-hoz, ahol a következő 3 éjszakát töltöttük. Az épületben a földszinten fitnesszterem meg kosárpálya, meg egyéb sportolási lehetőségek voltak fiataloknak, az emeleteken levő szobákat pedig kiadták. Kissé lepattant volt a hely, de cserébe magyar pénztárcához mért volt az ára. A legközelebbi metrómegálló, Norwood, 5 perc séta innen, a metróval pedig bő félóra Manhattan, tehát még annyira sokat sem kellett utaznunk. Szombaton viszont még a metró egyik szakasza le volt zárva felújítás miatt, ezért azt a pár megállót pótlóbusz helyettesítette. Így azért már korántsem volt olyan kényelmes az utazás. A metró egyébként nagyjából Manhattan kivételével a általában a felszínen megy, az úttest, vagy az utca fölött, sokszor csak pár méterre a leközelebbi házak ablakaitól. Brooklyn-nak ez a része nem a legjobb környék, sok a szemét az utcákon és a sok a fura alak. Főleg feketékkel és mexikóiakkal lehet találkozni, sok a kis bolt, kajálda, amiknek azért megvan a maga hangulata. Én igazából örülök, hogy végül nem valahol Manhattan-ben szálltunk meg, hanem egy ilyen helyen. Miután lepakoltuk a cuccokat, indultunk s belvárosba tátani a szánkat. A City Hall-tól átsétáltunk a néhai World Trade Center-hez, aztán a Hudson partján lementünk a Battery parkig és onnan néztük a kivilágított Szabadság-szobrot. Aztán a Broadway-en elmetróztunk a Times Square-ig, ott aztán tényleg csak áll és bámul az ember. Nappal is bámulatos hely, de éjszaka mutatja meg magát csak igazán. Hazafelé meggyűlt a bajunk a tömegközlekedéssel, kb. 3 óra volt, mire az amúgy 45 perces utat  megtettük, de aztán valahogy csak ágyat értünk. A metróállomások egyébként sokszor koszosak, mocskosak, van, hogy leülni sem lehet. Sok a patkány, egyszer minket is megtámadott egy a peronon! A peronok szűkek és egy peronról általában csak egy irányba mennek a vonatok, tehát ha rossz helyen jöttél le, akkor mehetsz szépen körbe vissza, nem úgy, mint Pesten. Általánosságban iszonyat sokat kell lépcsőzni, mozgólépcső csak elvétve van, aki nem mozog már olyan könnyen, azt elképzelni nem tudom, hogyan közlekedik itt. A metrókocsik légkondicionáltak, ami szuper, viszont a meleget nyomatják kifelé, amitól olyan meleg van lent a metróban, mint a bányában. Nem csak 1-2 fokról van szó, hanem 10-15-ről. Garantáltan rárohad a ruha az emberre. A sok vonal között (össesen 26!) tájékozódni sem egyszerű, nem mindig egyértelmű, hogy melyik irány merre van, ráadásul hogy tovább bonyolítsák a dolgokat, vannak expressz szerelvények is, amik nem minden állomáson állnak meg. Szóval kissé kaotikusnak tűnik elsőre az egész, az biztos, hogy nincs könnyű dolga a viharsarki fiatalnak a new-yorki föltalattin... New York-ra ez a 4 nap nevetségesen kevés, szinte csak Lower Manhatten-ben jártunk, pedig mindig úton voltunk valahová. Fagyiztunk Liberty-islandon, naplementét néztünk a Rockefeller Center tetején, láttuk Obamát megérkezni a Wall Streetre, sikítozó tiniket az MTV Video Awards átadóján a Radio City-ben, mutatványosokat a Battery Parkban, eltévedtünk Soho-ban, megkerestük a CBGB-t Chinatownban, biciklis boltot a Lafayette-en, döglöttünk a fűben a Szabadságszobor tövében és a Central Parkban, néztünk dinócsontvázakat a Museum of Natural Historyben, designkiállítást a Cooper-Hewittban, fényképeztük a mocskot Cypress Hills-en, vagánykodtunk a Brooklyn-híd tövében, sültkrumplit zabáltunk egy mexikói talponállóban, megnéztük az Empire State Buildinget és a Flatiron-t a Madison Square parkban, shoppingoltunk a 5th Streeten, kávéztunk a Ground Zero-nál, és még ezerféle dolgot. Manhattan még egy Chicago után is arcon tud csapni, még most sem hiszem el, hogy tényleg jártam ott. Egy csomó minden, amiről eddig csak olvastál, vagy filmen láttál ott van, egymástól pár saroknyira csak. Egy életreszóló élmény volt ez a pár nap. A kedd estét még ott töltöttük New York-ban, hajnali fél 2-kor pedig indult a buszunk Washington DC-be. Az út legjobb befeketetése volt ez a buszjegy amúgy, a megabus.com-on röhejes 1 dollárért vettem fejenként. Ez a 4 és fél óra a buszon alvásra nem volt ideális, csak mindenféle kicsavarodott pózokban tudtam hunyni egy kicsit. Reggel 6-kor rakott le a busz DC-ben, azonnal egy Starbucksban próbáltuk helyzetbe hozni magunkat. Némi reggeli után neki is vágtunk a városnak. New Yorkhoz képest összehasonlíthatalanul kisebb Washington, igazából egy kisváros, ahol a központot főleg a kormányépületek foglalják el, meg hát persze a Kapitóleum meg a Fehér Ház. Persze egyből ez utóbbit kerestük meg, nagyon nem is volt nehéz dolgunk, pár perc séta után meg is lett. Igazából sokkal kisebb, mint ahogyan azt a filmek alapján gondolná az ember, olyan semmi különös. A délelőttöt nagyjából a Constitution Gardens-ben töltöttük, itt van egy hatalmas WWII Memorial emlékmű egy nagy szökőkúttal a közepén, meg ugye a Wahington Monument a Reflecting Pool-lal meg a Lincoln Monument-tel együtt. Nem mondanám, hogy olyan nagyon szép ez a park, a füvet egy csomó helyen kitaposták a látogatók, a Reflecting Pool meg csupa kacsaszar, na. Innen nem messze délre van a Pentagon is, a Potomac folyó túloldalán. Rengeteg a mókus itt a parkban, és nagyon barátságosak, az ember tenyeréből esznek, az egyik konkrétan kirabolt minket, fogta a mogyorós zacskót, és már vitte is az egészet. A Washington Monument túloldalán van a Mall, ahol rengeteg múzeum várja a családokat, mindegyik ingyenes. Mi a Hirshhorn galériát néztük meg, illetve az National Air and Space Museumot, ahol a repülés és űrhajózás történetének sok mérföldköve volt kiállítva, pl. a Wright fivérek gépe, amivel 1903-ban először repültek a világon, a Spirit of St Louis, amivel először repülték át az Atlanti-óceánt, vagy az Apollo 11 leszálló egysége, amivel a holdon jártak baszod! Mindez eredetiben persze. És még egy csomó minden más, repülőgépek, műszerek, szkafanderek, stb. Sajnos nem volt idő mindent megnézni, mert jött értünk Marci, aki szintén HAESF-es itt Washingtonban. Egy kis idegenvezetés után elmetróztunk hozzá Columbia Heights-ba, és mivel aznap este esett, már nem is mentünk máshova, hanem inkább kialudtuk magunkat a másnap reggeli buszig. Reggel elbúcsúztunk és visszametróztunk a parkolóig. A Washingtoni metró beférne egy sci-fi-be is, belül a metrókocsikban pedig padlószőnyeg van. Ilyet se láttam még... Egyébként a fekete lakosok aránya nagyon magas DC-ben, a 70-es években 70% is volt, ennek főleg történelmi okai vannak ugye. Valamikor murder capital-nek is hívták a nagyszámú gyilkosságok, rossz közbiztonság miatt, ami szintén elég meglepő. Innen Washingtonból visszavitt a busz New Yorkba, majd egy kis szuvenírvadászat után csütörtökön este elindultunk Buffalo-ba. A táv 406 mérföld, 7 és fél óra alatt tettük meg. Ezalatt ugye megint aludni próbáltam, de jópárszor felébredtem arra, hogy már megint elhalt valamelyik végtagom. Hajnali 3-kor érkeztünk Buffalo-ba, ahol kicsit rendbetettük magunkat, majd 5 órakkor indult az első busz Niagara Falls-ba a vízeséshez. Hajnali 6-kor tett le a busz, nagyjából akkor kezdett világosodni is. Már messziről lehetett hallani a robajt a sötétben, elég parás volt közeledni a hang felé a sötét utcákon. Hát mit mondjak, nem egy hétköznapi látvány. És ilyen korán reggel még sehol nem voltak a túristák, csak mi voltunk ott ketten, nagyon furcsa volt. Maga a vízesés két részből áll, az American Falls-ból, meg a Horseshoe Falls-ból, különösen az utóbbi lélegzetelállító látvány. Nagyjából az egész napott itt töltöttük, közben bementünk a város központjába is, voltunk postán, ahol a postás magyarul köszönt, vettünk gumicsótányt a Tops-ban, és befizettünk egy hajóra, ami egészen a vízesés aljáig vitt, nem semmi élmény volt... Este 8 körül indultunk vissza Buffalo-ba, majd onnan ki a reptérre, ahol még egy éjszakai csövezés is várt, mert a gépünk csak reggel fél 7-kor indult visszafelé. Hát itt már nagyon nyúzottak voltunk. Szerencsére hazafelé a csomagokért nem kértek el plusz zsetont, gond nélkül felszálltunk a Buffalo-Detroit gépre. Mondanom sem kell hogy úgy aludtam, a repülön, mint akit leütöttek, a következő képkocka már az, hogy landol a gép Detroitban. Itt volt egy fél óránk megkeresni a csatlakozást a McNamara terminálban, ami valami elképesztő, a világ második leghosszabb reptéri terminálja, 1,6km hosszú! Hiába néztem bármelyik irányba, nem láttam a végét, durva. Vonat viszi az utasokat a két vége között. Miután kicsodálkoztam magam, már szállhattunk is be a Milwaukee felé tartó repülőbe és 45 perc repülést majd egy kis buszozást követően egy hét után megszabadulhattam a nagy piros hátizsákomtól.