A múltkor Chicago-nál hagytam abba, a szobatársammal, Nathan-nel és a családjával mentem. Meghívtak magukhoz a Milwaukee és Chicago között nagyjából félúton lévő Libertyville-közeli otthonukba, amiért persze nagyon hálás vagyok, de egyben nagyon szomorú is. Egy fél órát töltöttem náluk, utána indultunk együtt tovább a Chicago Airshowra, de ezalatt megtapasztalhattam egy amerikai családot 'belülről'. Tonerék egy tipikus középosztáybeli amerikai család, gyönyörű kertvárosi környezetben élnek egy csendes utcában, az udvar végében egy hatalmas tó van, a garázs előtt 4 autó parkol, a nappaliban az egész falat elfoglaló plazmatévé figyel, itt-ott Macbook-ok hevernek a szekrényen és a konyhaasztalon, stb. Náluk is 3 gyerek van, körülbelül egyidősek velünk, mint ahogy a szülök is, és ezért is vagyok szomorú, mert akaratlanul is a saját családomhoz hasonlítom őket. De amíg az én családomnak az idegeskedés jut és a befizetetlen csekkek körül forog a világ, addig Tonerék utaznak, világot látnak, piknikeznek, kenuznak, vadásznak, bungee-jumpingolnak és még ki tudja mi mindent csinálnak. Az apuka talán asztalos, az anyuka pedig félállásban dolgozik asszisztensként egy orvos mellett. Szomorú vagyok, mert az én szüleim sem rosszabbak semmivel ezeknél, mégis lassan felemészti őket a hónapról-hónapra tengődés, pedig ők is megérdemelnék, hogy Párizsba járhassanak nyaralni, sőt még sokkal többet is. És nem az autóikat vagy a házukat irigylem tőlük, hanem ezt a tökéletesen gondmentes és felszabadult életet. De sajnos mi oda születtünk. Ők meg ide. Ezekután gombóccal a torkomban indultam Chicago felé, próbáltam mosolyogni ennek a másik világnak, de nem tudtam másra gondolni, csak haza. És hiába voltam ott a világ legmagasabb házai közt, igazából a Táncsics utca 6/1-be vágytam nagyon, megölelni titeket és együtt hinni, hogy jönnek még szebb napok... Hiányoztok!