No, biztos hiányoltatok már, úgyhogy egy kis update hogy mi is van velem. Reggel fél 9-re járok dolgozni és kb. 5-6-ig vagyok ott. Igazából nem túl kötött a munkaidő, néha van meeting, ott azért időben ott kell lenni, egyébként meg nem nagyon foglalkozik vele senki, hogy mikor jövök-megyek. Napközben is oda megyek, ahová akarok nagyjából. Néha rámnéz Vito, "How's it going?", "Good", aztán el is van intézve. Az irodánk egy pincében van és 3-4 rendes munkatárs mellett van egy csomó undergraduate kölök is, akik kezelik a gépeket meg ezt-azt csinálnak, esetleg valamilyen témában kutatnak. Két feladatom van egyelőre, az egyik egy esszé az additív gyártási eljárások művészeti alkalmazásairól, vannak szobrászok, matematikusok, formatervezők akik aktívan használnak RP technológiákat bonyolult (vagy kevésbé bonyolult), egyébként nem legyártható térbeli alakzatok előállítására. Ezeket kutatom a neten, aztán valahogy összetákolok belőlük egy irományt. Remélhetőleg érdekes lesz, majd felrakom ide. A másik projekt pedig egy oktatási segédeszköz molekulaszerkezetek bemutatásához. Itt az egyetemen az RPC (rapid prototyping center - itt dolgozok én ugyebár) része a 3DMD, akik egyebek mellett ilyen oktatási anyagokat is modelleznek vagy gyártanak. Ez egy másik épületben van, de ezen a részlegen is vannak Z-corp gépek, amik nonstop nyomatják a molekulákat :) A dolog lényege az, hogy tegyük fel a gimiben a kiskölkök a fehérjékről tanulnak, akkor kell valamilyen kézzel fogható modell, amin az aminosavak egymáshoz való kapcsolódását szemléltetni lehet. Ezt kitalálni nem annyira egyszerű, mert egy csomó mindent kell jól szemléltetnie, meg hát fröccsöntve lesz, tehát gyárthatósági/gyártáshelyességi kérdések is vannak. Majd meglátjuk mire jutunk... Na, hát a hét nagyjából ezekkel telt, illetve craigslist-böngészéssel, mert ugye albérletet kell találnom hamar. Pénteken nem voltam dolgozni, hanem consortium meetingre mentem Hartfordba. Létezik ugyebár egy MSOE Rapid Prototyping Consortium nevű dolog itt, ennek több, mint 40 vállalat tagja. A vállalatok tagdíjat fizetnek, amiért cserébe itt az egyetemen alkatrészeket gyártunk nekik az RP gépeken. Havonta szakmai programok, gyárlátogatások is vannak, ilyen volt ez a pénteki is. A hartfordi Signicast gyárat látogattuk meg, ami az USA egyik legnagyobb investment casting (magyarul viaszkiolvasztásos precíziós öntés) üzeme. Az egyetem egyik kisbuszával (van egy pár) vitt minket egy nagyon sokat dohányzó kövér nő. A többiek ilyen kis undergraduate lurkók voltak, párszor elég elviselhetetlenül nyifegtek-nyafogtak. A gyárlátogatás előtt meg után is volt kaja meg előadás. Reggeli fedőnévvel mindenféle cukros briósokat meg fánkokat meg muffinokat raktak az asztalra, ez még nekem is sok volt, nem csoda hogy sok a kövér ember, ha ilyeneket zabálnak egész nap, akkor mit várnak. Egyébként a szupermarketek is ilyenekkel vannak tele, komolyan gondot okoz a Pick'n'Save-ben normális kaját találni. Általában nem is sikerül, hehe. A koleszban nincs hűtő, főzni is macerás, így általában csak valami szemetet eszek. Napi egyszer elmegyek tolok valami normálisat is azért, de ez így nem sokáig mehet... Szóval a gyárlátogatásnál tartottam... a technológia lényege, hogy teszem azt van egy alkatrész, amit le akarnak gyártani. Ezt viaszból fröccsöntik, aztán a viasz modell köré több lépcsőben mártogatatva meg szárítva egy kerámiaréteget visznek fel. Az egészet felhevítve a cuccból kiöntik a viaszt, marad tehát az alkatrész negatívja. A kerámiába beleöntik a fémet, aztán ha lehült, leverik róla a kerámiát és kész is. Ennek a folyamatnak a fázisait néztük meg a gyárban, nagyon faszán gépesítve van szinte minden, nagyon rövid idő alatt gyártanak. Minden munkáshoz tartozik egy hatalmas kijelző, ami mutatja, hogy hány alkatrészt készített el egy óra/az egész műszak alatt meg hogy ehhez képest mennyit kellene, hogy az elvárt szintet hozza. Ha le van maradva, akkor mennek és segítenek neki. Raktáraik nincsenek, a gyártósorról egyből a megrendelőhöz mennek a legyártott cuccok, szóval nagyon hatékony az egész. Hartfordból visszafelé megálltunk a környék legmagasabb pontján, Holy Hill-nél, ahol a dombra egy nagy templomot építettek. felmentünk a toronyba is, el lehet látni jó messzire, de annyira azért nem nagy élmény. A kirándulás után, aztán nyakamba vettem a várost, mentem albérletet nézni. Tegnap voltam először a belvároson kívül és hát elég sok mindent láttam az igazi Milwaukee-ból. A belvárosban itt az egyetem környékén nagyon szép rend és tisztaság van, ahogy távolodunk a központtól, egyre több a mocsok és a szemét, egyre kisebbek és elhanyagoltabbak a házak, egyre több a fekete. A busz egyébként 2 dollárért visz el bárhová és elég jó a buszhálózat, meg pontos is. A buszokra a kereszteződésekben lehet fel/leszállni, tehát amikor a busz megáll a pirosnál. Minden kereszteződés buszmegálló is egyben, és hát külön nevük sincs a megállóknak, hanem mindig X és Y sarka. Többségében feketék meg mexikóiak utaznak buszokon, nem sokan használják a tömegközlekedést, mert ugyebár mindenki autóval jár. Szóval tegnap voltam szobát nézni egy fickónál, Steve-nél. nagyon nagy arc, az amerikai bunkó tökéletes prototipusa, 2 méter magas, hosszú hajú, 40 körüli, bajszos, van egy teherautója, azzal jár, plusz van egy 1971-es Chevrolet Chevelle-je, azt bütyköli állandóan. A lakótársa Dirk, a pincében lakik, tele van trófeákkal, amiket a fia (!) lőtt. Dirk gyerektartást fizet, ami sok pénz, állandóan le van égve, ezért lakik Steve pincéjében. Steve egy acélüzemben dolgozik, lemezeket hajlít, Dirk pedig az ócskavastelepen. Hát én kajakra azt hittem, hogy valami filmbe kerültem bele, amikor megláttam ezeket az alakokat, de bizony ez a valóság, ezek az arcok itt laknak a városban :) Amúgy nagyon rendesek, Steve még haza is hozott, de azért nem biztos, hogy velük szeretném tölteni a következő 5 hónapot. Mi lenne pl. ha közölném, hogy nem sörözök velük esténként? Biztos ledobná az agyuk az ékszíjat... Mindenesetre hatalmas élmény volt ilyen alakokkal haverkodni. Ma is voltam szobát nézni egy jobb környéken, de itt eléggé lerázó volt a stílusa a csajnak, azóta már írt is, hogy más költözik. Szóval az albérlet kérdés nyitva van még mindig, sürgősen kéne valami helyet találni, a kolesz ugyanis drága. Viszont érdekes módon, hogy megtudtam, hogy egy kollégiumi szobáért trimeszterenként (itt nem félévek vannak, hanem 3 hónapos trimeszterek) több ezer dollárt is elkérnek. Hát ez egy ilyen lepattant helyért kész rablás, nem is értem, hogy miért laknak itt akkor a diákok, amikor ennyiért albérletet is simán találnak a környéken. Délután lementem a Kern Hall-ba a konditerembe, az ugyanis ingyen van, aztán meg szerváltam egy biciklit. Egy olyan gettóba mentem érte a Holton Avenue-ra, hogy ihaj. Egy mexikói faszi árulta a craigslisten, nem lennék meglepve ha lopott lenne, de inkább nem is kérdeztem semmit. Iszonyatos nyomor volt a környéken, élhetetlen körülmények, a díszletek mögötti Amerika, legalábbis sok tízmillió ember sorsa itt az Államokban. Gyorsan tekertem is el onnan a szép barátságos koliszobámba. Pár dolgot rendbe kell rakni a bringán, nem fog a fék pl., meg hasonló apróságok, de azért 35 dollárért még így is megérte :) No, most meg megyek szétnézek a városban, mégiscsak szombat este van...